Századok – 1965

Történeti irodalom - Maday Pál: Szarvas története (Ism. Benda Kálmán–L. Nagy Zsuzsa) 1328

1331 TÖRTÉNETI IRODALOM •elolvasni, összevetheti a 118. 1. 10. jegyzetét (Uterg. helyesen Uterque, gui helyesen qui, adfertus helyesen adsertus) a 90. lapnál közölt fényképpel. Ez a kis filológiai böngészés adja meg a téves hivatkozások, másodkézből való idézések kulcsát: Maday képtelen volt nyomait teljesen eltüntetni. A „mezővárosi szervezet és bíráskodás" c. fejezetben (91 — 114. 1.) mintha emelkednék a könyv színvonala. Találunk benne az összehasonlítás szempontjából használható részeket; érdekes a városi, egyházi és földesúri bíróság előtt folyt perek statisztikája 1785 —1805 között (105. 1.). Megnyugtatóan azonban ez a fejezet sem oldja meg feladatait. Rögtön az említett statisztika után kijelenti, hogy „az egyház ítélkezése végül is teljesen lecsökken", holott a statisztika utolsó számadata szerint az egyházi bíróság pereinek száma az előző évekéi fölé ugrik ! Miért kell idézőjellel ironizálni azok fölött, akik — a fennálló jog szerint ! — az egyházi bíróságot tartották „illetékesnek" házassági perük elintézésére (105 —106. 1.), azt nem tudjuk. Az sem érthető, hogy a majorsági gazdélkodás kiterjedése miért szünteti meg az egyház befolyását a városi jogéletre (105. 1.). Zavarban van az olvasó, hogy mit higgyen: volt-e Szarvason külön bírói eskü, vagy sem; Maday ui. ugyanazon bekezdésben tagadja ennek létezését, s emeli ki ennek az esküdtekétől való eltéréseit (107. 1.). Mellesleg a 93. lapon közölte is a bírói eskü formuláját ! Ingadozik az esküdtek száma is: a tanácsba rendszerint tizenkettőt választottak, a bíráskodásban mégis kilencen vettek részt (94. , 108. 1.). Ugyancsak kétséges, hogy tanácsban ítélt-e Szarvas bírósága, vagy a bíró egy személyben döntött; ugyanaz a bekezdés mindkettőt állítja egyszerre (107. 1.). A megkövetést szokatlan ítéletnek csak az mondhatja, aki a kor bírósági gyakorlatát nem ismeri (108. 1.). Az úriszék „sedes Dominates" nevén a fentiek után már nem csodálkozunk (111. 1.), de illenék tudni, hogyan írta a nevét az intézmény XVI—XVII. századi történetének feldolgozója, Eekhart Ferenc (a szerzőnél Eekharífe, 106, 112. 1. jegyzetei). Külön rész foglalkozik Tessedik Sámuel életével ós programjával. A község nagy fiának önéletírása és a tekintélyes szakirodalom itt megkönnyítették Maday dolgát. Mindenesetre kijelenti: „Az új szempontokat saját kutatásaink alapján vetjük fel." (115. 1. 1. jegyzet.) Kutatásainak jellegére azonban kétes fényt vet egy elszólása; a Staatsratnak Tessedik tervezetére 1786-ban adott lesújtó véleményét Gaál Jenő után idézve kijelenti: „Az eredeti államtanácsi iratot nem találtam meg." (123. 1. 26. jegyzet.) Tekintettel arra, hogy az államtanács iratai már évtizedekkel ezelőtt tűzvésznek estek áldozatul, nehezen is találhatta volna meg. Tessediknek „Szarvasi nevezetességek ..." című munkáját hol magyar fordításból, „Krónika" címmel is rövidítve (95—96. 1.), hol német szövegéből, „Memorabilia" címen idézi (90, 118—119. 1.), aszerint, hogy utalásait kinek a féldolgozásából írta ki. Tessedik saját szavait egy helyen az adomáit publikáló Ruisz Gyula szájába adja (126. 1.), s ezzel ismét elárulja, hogy a vegyes eredetű anyagot nagy sietséggel szerkesztette egybe, s aligha juthatott hozzá az eredeti „elmélyült kutatásához". A reformkor és az 1848/49-i forradalom tárgyalásánál Maday szinte kizárólag a közgyűlési jegyzőkönyvekre támaszkodik. Ezekből jó képet kapunk a hivatalos tényezők működéséről, de kimarad a nép magatartása, ami mindennél jobban érdekelne bennünket. Az 1848 márciusi eseményeket pl. mindössze a főszolgabírói jelentés szövegszerű közlésével ismerteti (155 —156. 1.). A nemzetiségi kérdés ismét az asztal alá esik; a nyelvmozgalmat a következő félmondatban intézi el: „Terjesztették is minden eszközzel a magyar nyelvet . . ." (138. 1.). A haladás szarvasi harcosáról, Vajda Péterről szerencsére Hanzó Lajos már írt életrajzot (Békéscsaba. 1958); Maday tehát onnan készen vette át a kitűnő tanárról szóló fejtegetéseket (157 —159. 1.). Ebben a döntő jelentőségű korszakban éppen az igazi problémákat nem látta meg. Érdekes összevetni az ő szövegét Nádor Jenőnek „Szarvas 1848-ban" című, 1962-ben megjelent munkájával (ezt Maday már nem használhatta fel). Nádor legalább felveti és igyekszik megoldani a problémát, hogy „miféle erők hatottak" a szarvasi parasztságra, mert úgy látja, „ennek a néprétegnek (a zselléreknek, B. K.) és a kialakulóban levő kisbirtokos parasztosztálynak 48-i, tagadhatatlanul, országos viszonylatban is kiemelt hazafias magatartása az a pont, mely megfejtésre vár" (9. 1.). Nádor talán nem mindig ad helyes magyarázatot, de Maday még a probléma felvetéséig sem jut el. Olvasási nehézségeitől megszabadulván, a XIX. század derekán biztosan evez ^ a szerző a tanácsülósi jegyzőkönyvek hullámain a polgári korszak felé. A dualizmus korának mindössze 36 lapot szentel (198 — 233. 1.). Ennek a résznek a szerkezete teljesen zavaros. Nem ad képet Szarvas mezőgazdasági és ipari fejlődéséről, társadalmi viszonyairól, munkás- és agrárproletármozgalmáról. Forrásai egyoldalúak: a városi tanácsülés jegyzökönyve, Zsilinszky munkája és néhány résztanulmány. Teljesen hiányzik a sajtó, így a munkás- és agrárproletármozgalmakra a Népszava, általában a levéltári anyag, amely túlmenne a városigazgatás emlékein. Ennek megfelelően a fejezet mozaikokból