Századok – 1965
Történeti irodalom - A Spanyol Kommunista Párt története (Ism. Jennitz János) 1318
1318 TÖRTÉNETI IRODALOM A SPANYOL KOMMUNISTA PÁRT TÖRTÉNETE (Budapest, Kossuth Könyvkiadó. 1964. 286 1.) A kommunista pártok történetének párttörténet-formájában, vagyis nagyobb közönség számára való, a tudományos apparátust megkurtító, de a legnépszerűbb jelleget és terjedelmet meghaladó megörökítése a legnehezebb feladatok közé tartozik. Tudjuk, nemrégiben adták csak ki a Szovjetunió Kommunista Pártjának új rövid történeti összefoglalóját, s a magyar párttörténeti tankönyv megírása még folyamatban van. A spanyol kommunista párt így az elsők egyike, amelyik a dogmatikus szemlélet leküzdése utáni korban párttörténetet adott ki. A spanyol munkásmozgalom egyike a legösszetettebbeknek, legbonyolultabbaknak, s természetesen ez visszahat a párt történetére is. A kezdeményező szellem így kétszeresen dicséretes. Magyar szempontból még külön értéket jelent, hogy bár a magyar közvélemény mindig érdeklődött a spanyol események iránt, az 193(3 előtti és az 1939 utáni korszak történetéről, méginkább munkásmozgalmáról magyarul csak nagyon keveset olvashatott. A párttörtónet magyarul így túlzás nélkül tekinthető „hézagpótló" munkának. Ez a munka ismertetheti meg az érdeklődőkkel elsőkónt a múlt század utolsó harmadának spanyol szocialista, anarchista és szindikalista úttörőit, sőt magukat az irányzatokat is. Képet ad az első világháború utáni mozgalmi fellendülésről, radikalizálódásról, a szocialista mozaglomban kialakuló válságról, a forradalmi elemek elszakadásáról, majd a kommunista párt megalakulásáról. A D. Ibarruri vezette szerkesztő- és szerzőkollektíva felvázolja azt a hősi és áldozatos küzdelmet, amelyet a kommunisták a Primo de Rivera-féle katonai diktatúra hót esztendeje alatt folytattak, mind a kommunista eszme terjesztéséért, az illegális szervezetek fenntartásáért, mind a katonai diktatúrával kiegyező, megalkuvó opportunizmus ellen. A már ismertebb 1931 — 39-es korszakból kitűnik az a néhány oldal, ahol igen plasztikusan mintázta meg a könyv a kommunista 5. ezred munkásságát, vagy a „madridi csoda" napjait (141 —150. 1.), vagy általában azokat a hősi erőfeszítéseket, amelyekkel a frontokon megkísérelték megállítani a külső segítséggel lassanként fölénybe kerülő fasiszta-ellenforradalmi csapatokat. A szerzők nagy gondot fordítottak a kommunista párt helyzetelemzéseinek, stratégiájának bemutatására. Ennek kialakítása hosszantartó, sok gyötrődéssel járó folyamat volt. Míg az 1921-es pártalakulást követően a baloldali szocialista törzzsel szemben az anarcho-szindikalista s szektás elemek megerősödésével a parlamenti és szakszervezeti munkát Spanyolországban is alábecsülték, elhanyagolták, az 1932-es IV. kongresszus után a Diaz—Ibarruri-féle vezetőség idején, gyakran a Kommintern segítségével a párt kialakította a szektás torzulásoktól ment politikáját, amely a demokratikus feladatok, az agrárreform, a nemzetiségi autonómiák, a munkás-szociálpolitika, a demokratikus szabadságjogok biztosítását szorgalmazta, miközben a munkásságnak vezető szerepet kívánt biztosítani, s ennyiben a szocialista holnapot is a munkásság tudatába plántálta. Az 1933 — 36-os időszakban a párt a fasiszta veszélyre riasztott, 1936-tólkezdve pedig az antifasiszta küzdelem első vonalaiban harcolt . A kommunista párt volt a Népfront iegaktívabb életrehívója és támogatója, anélkül, hogy szellemi függetlenségét feladta volna. Egyaránt bírálta azokat a jobboldali, opportunista felfogásokat, irányzatokat, amelyek a proletariátust tétlenségre óhajtották volna kárhoztatni (legyenek azok akár polgári, akár jobboldali szociáldemokrata körök) és az ouvrierista, balos anarcho-szindikalista, vagy a Caballero-vezette baloldali szociáldemokrata felfogást, amely a Népfront felszámolásával lett volna egyenértékű, hiszen az azonnali szocialista átalakulást tűzte zászlajára. E helyzet bonyolult volt, s a kommunistáknak, valamint a Negrin—Vayo körül tömörülő szocialistáknak igazuk volt, amikor az elsietés, a szocialista forradalom időelőtti sürgetése, illetőleg középpontba állítása helyett minden erőt az ellenforradalommal szemben kívántak felvonultatni és összefogni. E politika helyességének bizonyítását a párttörténet jól szolgálja. A munkásmozgalom egész 1939 előtti útja azonban sokszor bonyolultabbnak tűnik, mint ahogyan ezt a tankönyv jelzi, s érzésünk szerint a szerzők a lényegre törekedvén a színeknek olykor nem elég sok árnyalatával dolgoztak, más esetekben viszont a képet túl elnagyoltnak érezzük. így például bár a párttörténetnek erénye, hogy sokkal nagyobb megbecsüléssel szól a kiváltképpen spanyol területen erős anarcho-szindikalizmus fogyatékosságai mellett annak érdemeiről is, mégis a speciálisan erős befolyást nem magyarázza eléggé. Noha ennek megoldása nem tekinthető e párttörténet feladatának, a jelenleginél mégis teljesebb, részletesebb magyarázatot vártunk volna. (A szubjektív faktor túlértékelésének tűnik pl., amikor a szerzők a szocialistákat megróják, amiért Barcelonának és a katalán munkásmozgalomnak irányításáról lemondtak, s ezt átengedték az anarchistáknak.
