Századok – 1965
Történeti irodalom - A Spanyol Kommunista Párt története (Ism. Jennitz János) 1318
1319 TÖRTÉNETI IRODALOM Valójában ezt a szerepüket később sem sikerült teljességében elvitatni, esak az új helyzetben, 1936 után lehetett módosítani.) Az 1870 — 90-es évek mozgalmának leírását túlságosan sűrítettnek és személytelennek láttuk. Hiányoltuk az 1909-es felkelésnek és F. Ferrer nevének említését. Túl kevésnek éreztük a szakszervezetekről, szakszervezeti ellenzékről szóló részt; a taglétszám alakulásáról, üzemi bizottságokról, üzemi munkástörvénykezésről, ezek javulásáról úgyszólván nem olvashattunk adatokat. A párttörténeti összefoglalóknak sajátja, hogy lényegretörő értékeléseket rögzítenek igen bonyolult helyzetekben keletkezett munkákról, állásfoglalásokról. Általában jobban szeretnénk, ha ilyen esetekben legalább néhánysoros idézetet olvashatnánk — még a hibás és bírált szövegrészek legjellemzőbb passzusaiból is, mert ez nemcsak az értékelés szavahihetőségét növelné, hanem az olvasó horizontját, tájékozottságát is bővítené, önálló véleményformálásra nevelné, kritikai érzékét erősítené. A párttörténeti munkákban sajátos problémát jelent a polgári pártok, méginkább a polgári szövetségesek megrajzolása. Egyfelől értékeiket kell jelölni, másfelől azt is jelezni kell, ahol elképzeléseik eltérnek a szocializmustól, vagy adott esetben a kommunista pártok felfogásától, gyakorlatától. A kötet szerzői természetesen minderre tekintettel voltak, de úgy érezzük, nem érzékeltették mindig kellőképpen e polgári demokratikus pártok, csoportok erejét s így értókét sem. Máskor az eszmei eltérésnél sokkal fontosabbnak tartottuk volna gyakorlati forradalmi progresszív jelentőségük elismerését (mint Pi y Margall esetében — nevét a 13. 1. 4-es jegyzetében sajtóhibával közölték, s kispolgári szocialistának jelezték — konkrét magyarázat nélkül). 1931 —1934 között pedig demagóg antiklerikalizmusukat említi a szerző-kollektíva, mint ami sok bajnak forrása lett, holott tudomásunk szerint a spanyol klérus már első perctől támadásba kezdett a köztársaság ellen — éppen feudális jellegénél fogva —, függetlenül attól, hogy a köztársasági pártok mit tettek és mondtak. Még a könyv elolvasása után sem lát juk világosan azt az összetett problémát, mi történt e polgári pártokkal a polgárháború éveiben, e pártkeretek fennmaradtak-e, a jellemző politikusok, a számos parlamenti képviselő helyén maradt-e. Mindez persze nem a kommunista párt történetének tulajdonképpeni tárgykörébe tartozik, de a párt története mégsem vázolható enélkül. Néhány szót kell szólnunk a jegyzetelésről is. E jegyzetek jelentős részben megkönnyítik e távoli ország történetének megértését, fogalmak rögzítését és személyek megismerését. Néhol e jegyzeteket viszont módosítanánk. A 1 1 /2 -es Internaeionáléról és vezetőiről pl. nem azt írnánk, hogy céljuk a forradalmi munkásmozgalom megbénítása volt, hanem inkább azt, bogy a proletariátusnak nem tudtak élére állni. Ez felelne meg inkább Mehring megalapozottabb s emberileg is árnyalt értékelésének. 1936-ban, J. Hernandez kormányba-választásánál az olvasó arról értesül, hogy 1944-ben kizárták a pártból. Azt viszont nem tudhatja meg, hogy mit csinált 1936-ig, vagy éppen 1936 és 1939 között. A jegyzet így csak előremutat, amit ebben a formában nem tartunk szerencsésnek. A francoista diktatúra éveiből a párttörténet megelevenítő erővel mutatja be a terror borzalmait, azokat a nehézségeket, amelyeket legyűrve a kommunisták újjászervezték soraikat , sőt partizánharcokat folytattak a második világháború éveiben. A háború utolsó éveiben, majd a háború másnapján sokan reménykedtek a Franco-diktatúra közelubukásában. Ekkoriban is a kommunisták voltak azok, akik bírálták az attentistakivárási szemléletet és híveit, s erősebb demokratikus mozgalom kiszélesítésén fáradoztak. 1948-ban új nemzetközi helyzet alakult ki. A Franco-diktatúra elnyerte az agresszív amerikai imperialista körök rokonszenvét, Franco külpolitikai elszigeteltsége fokozatosan feloldódott. Nehézségek mutatkoztak az antikommunista irányba elcsúszó szocialistákkal, anarchistákkal való együttműködésben is. Ekkoriban dolgozta ki a kommunista párt az új helyzetnek megfelelő új taktikát, amit a nemzetközi helyzet módosulása mellett azért is foganatosítania kellett, mert hiszen a munkásság összetétele is változott, új munkásnemzedék növekedett fel, s az ifjabbak befolyásolására a kommunistáknak a legális tömegszervezetekbe kellett behatolniuk. Az új taktika néhány óvon belül igazolta magát. Az 1951-es, 1956-os ós 1957-es Franco-ellenes gazdasági és politikai mozgalmak bizonyították, hogy a belső ellenzék nő. E mozgalmakban már a legális munkásszervezetek is olykor értékes segítő szerepet játszottak, miközben a kezdeményezés többnyire a kommunista párté volt. Később a párt V. majd VI. kongresszusa alapos felmérést foganatosított a Franco-diktatúra húszéves uralma alatt bekövetkezett gazdasági-társadalmi változásokról, s a szektariánizmussal még következetesebben szembenézve szélesebb antifasiszta akciófront kialakításához teremtette meg az eszmei alapot. A párttörténet 1960-ban jelent meg. Egy-két. évvel később, az 1961 — 62-es nagy sztrájkmozgalom minden eddiginél jobban megrengette a rendszer tartópilléreit, hiszen ilyen hatalmas sztrájkhullámra Spanyolországban 1934 — 36 óta nem volt példa. S a sztrájkhullámmal 15 Századok 1966/65.
