Századok – 1965

Történeti irodalom - A német munkásmozgalom rövid története (Ism. Vadász Sándor) 1315

1317 TÖRTÉNETI IRODALOM len célját. Ez a konferencia választotta meg Wilhelm Piecket a párt elnökévé. A következő év elején népfront-előkészítő bizottság alakult Párizsban, Heinrich Mann elnökletével, kommunistákból, szociáldemokratákból, párton kívüli értelmiségiekből, továbbá polgári politikusokból. Ez a bizottság 1936 decemberében felhívást adott ki a német népfront megalakításáról. Ez volt az első olyan dokumentum, amelyet vezető kommunista és szociáldemokrata politikusok közösen írták alá. (A kommunista párt nevében Wilhelm Pieck és Walter Ulbricht, szociáldemokrata részről R. Breitscheid, valamint Heinrich Mann, Lion Feuchtwanger, Arnold Zweig és J. R. Becher.) Sok ezer német önkéntes részvétele a spanyol polgárháborúban, a köztársasági kormány oldalán, bizonyította, hogy az antifasiszta összefogás gondolata milyen népszerű volt a demokratikusan gondolkodó tömegek körében. Fél esztendővel a második világháború kitörése előtt, 1939 január végén, február elején ülésezett a Német Kommunista Párt berni konferenciája. Ez felhívta a német munkásosztályt,, az összes hazafiakat, hogy akadályozzák meg a háború ki robbantását, ha pedig ez nem sikerülne, a megtámadott népek oldalán küzdjenek a Hitler-rezsim megdöntéséért. A berni konferencián dolgozták ki az új német demokratikus köztársaság kivívásának programját, amelynek megvalósítására 194ő után került sor Németország keleti részén. A hitleri fasizmus veresége után a kommunista párt volt az egyetlen német párt, amely átfogó, a német nép valamennyi történelmi feladatának megoldását tartalmazó programot terjesztett elő. Leglényegesebb pontja a német fasizmusnak és társadalmi bázisának megsemmisítése volt. A demokratikus átalakulás azonban csak Kelet-Németországban ment végbe, ismert okok következtében. A szerzők nyomon követik a két Németország létrejöttének folyamatát és jogos patrióta büszkeséggel sorolják elő a Német Demokratikus Köztársaság eddig elért eredményeit. Első bíráló észrevételünk a ,,rövid történet" szerkezeti arányaira vonatkozik. A bevezetést leszámítva, 190 oldal állt rendelkezésre; a lapterjedelem mintegy kétharmada, 148 oldal jutott az 1917-től napjainkig terjedő félszázad bemutatására és csak 42 oldal a megelőző korszakokra. Ezt a megoldást nem tartjuk indokoltnak, bár természetesen nem vitatjuk, hogy az 1918 utáni német munkásmozgalom története megkülönböztetett figyelmet — és terjedelmet — érdemel. Véleményünk szerint részletesebben lehetett volna tárgyalni pl. az 1880 — 90-es évek történetét, a szociáldemokrácia választási sikereit. Legalább említést érdemelt volna a munkásmozgalom viszonya a gyarmatosítás problémájához, úgyszintén a Németországban elég jelentékeny keresztényszocialista mozgalom. Az olvasónak szemet szúr néhány helytelen vagy félreérthető elvi jelentőségű megállapítás. ,,A munkásosztály nagy nemzeti feladata most az volt, hogy a néptömegek élén megdöntse a militarista porosz-német államot, s egységes demokratikus köztársaságot létesítsen" — olvasható a 43. lapon az 1871 utáni korszakra vonatkoztatva, amikor pedig még a munkásosztály egységes politikai pártjának megteremtése, a marxizmus eszméinek elterjesztése volt a soronkövetkező feladat. Úgyszintén nem lehet teljesen egyetérteni azzal a kitétellel, hogy az 1900—1914 közötti időszakban „az imperialista és a militarista erők bukása abszolút történelmi szükségszerűséggé, nemzetünk létérdekévé vált" (53. 1.). Nyilvánvaló tévedés Stresemannt jobboldali szociáldemokrata vezérnek feltüntetni (97. JL). A fasiszta párt 1932 nyarán és őszén kibontakozó belső válságáról szólva a könyv megállapítja, hogy ez ösztönözte a monopoltőkéseket arra, hogy az államügyeket a náci pártnak adják át. „Mégsem ez, hanem a jobboldali szociáldemokrata és szakszervezeti vezetők áruló politikája . . . eredményezte azt, hogy nem sikerült idejében összefogni az antifasiszta tömegeket a fasiszta diktatúra megakadályozására" (121. 1.). A szociáldemokrata vezetők valóban rendkívül káros politikát folytattak, de úgy véljük, a fenti idézetből nem tűnik ki egyértelműen a német nagyburzsoázia elsődleges történelmi felelőssége a fasizmus hatalomra juttatásáért. Végezetül szóvá teszünk egy stiláris hiányosságot, nevezetesen a többes szám első személy konzekvens használatát — „megnyertük" a tömegeket, célul „tűzzük ki" stb., stb. —, ami felesleges, sőt zavarólag hat, különösen régmúlt történelmi korszakok tárgyalásánál. Mindent egybevetve, „A német munkásmozgalom rövid története" hasznos könyv, hozzájárul eddigi ismereteink bővítéséhez, különösen a XX. század viszonylatában. VADÁSZ SÁNDOB