Századok – 1965

Történeti irodalom - A német munkásmozgalom rövid története (Ism. Vadász Sándor) 1315

1316 TÖRTÉNET] IRODALOM egyszóval, hogy kis terjedelmű, könnyen áttekinthető szintézist adjanak a téma iránt érdeklődők kezébe. A könyv bevezető részében a téma kifejtése szempontjából oly fontos korszakolást találjuk. A szerzők által felállított korszakhatárok minden esetben egybeesnek a nemzetközi munkásmozgalom útjának mérföldköveivel. Az első időszak a munkásmozgalom keletkezésétől, a Kommunista Kiáltvány megjelenésétől a Szociáldemokrata Munkáspárt létrejöttéig (1869) és az 1871-es Párizsi Kommünig tart. A második időszak 1871-től a századfordulóig, az imperializmus kialakulásáig terjed. A harmadik időszakot a Nagy Októberi Szocialista Forradalom zárja le, s ez egyben kezdete a negyedik időszaknak, amely egészen a fasizmus alóli felszabadulásig, 1945-ig tartott. Az ötödik, egyben utolsó időszak a fasizmus vereségétől és a kelet-németországi antifasiszta demokratikus rend felépítésétől napjainkig ívelő szakaszt foglalja magába. Az 1917 előtti korszakokkal foglalkozó fejezetek — a szűkre szabott terjedelem miatt — csupán a legismertebb tényeket tartalmazzák. A németországi kapitalizmus létrejöttéből kiindulva mutatják be a múlt század 30 — 40-es éveinek szervezkedéseit, az 1844-es sziléziai takácsfelkelést, a Kommunisták Szövetsége megalapítását, majd pedig az 1848 — 49-es forradalmat, mint a korai német munkásmozgalom legjelentősebb eseményét. Az 50-es években tapasztalt átmeneti visszaesés után az 1800-as években újabb fellendülés következett be. A' munkásosztálynak sikerült, megszabadulnia a liberális burzsoázia gyámkodásától, létrehozta saját politikai pártjait. Az 1870 —71-es poroszfrancia háború súlyos telierpróbáját sikerrel állták а német munkások, az osztály-szolidaritás győzedelmeskedett az uralkodó osztályoktól szított sovinizmus, a „birodalmi dicsőség" fölött. А XIX. század utolsó harmadában végbement fejlődés summája: a marxizmus rohamos térnyerése a munkásosztály soraiban, az egységes politikai párt létrehozása, hősies harc Bismarck kivételes törvénye ellen, majd a kancellár bukása után a német szociáldemokrácia hatalmas sikerei a munkások szervezésében, a parlamenti küzdelmekben. A német párt a nemzetközi munkásmozgalom élére került. Az imperializmus kialakulása differenciálta a munkásmozgalmat: egyfelől kitermelte a munkásarisztokráciát, a reviziohizmus hordozóját, másfelől soha nem látott méretekben kiélezte az osztályharcot . Az 1914 előtt kikristályosodott irányzatok közül a revizionizmus kerekedett felül. A könyv nagyobbik részét szerzői a legújabbkori német munkásmozgalomnak szentelték. Behatóan tárgyalják az 1918 utáni forradalmi fellendülés problematikáját, nagy figyelmet fordítva a kommunista párt létrejöttére, tevékenységére, az általa elkövetett hibákra. Az 1918-as novemberi forradalom, az 1919-es januári harcok bebizonyították, hogy Németországban lehetetlen volt egy ugrással eljutni a proletárdiktatúrához. A weimari rendszerben egyetlen párt képviselte következetesen а munkásosztály érdekeit, a Német Kommunista Párt, amelynek vezetéséből 1925-ben sikerült, eltávolítani a jobboldali Brandler—Thalheimer-csoportot, valamint a baloldali Fischer—Maslow klikket. Ekkor került a párt élére az Ernst Thälmann vezette Központi Bizottság — Wilhelm Pieck, Fritz Heckert, Walter Ulbricht, Wilhelm Florin, Ernst Schneller és mások — ; „megalakulása a leninizmus végleges győzelmét jelentette a fiatal pártra gyakorolt különféle polgári ideológiai befolyások — az opportunista kapituláns-irányzat és a baloldali szektás dogmatizmus — felett". Hogy megnöveljék a párt tömegbefolyását, az üzemi pártsejtekre építették. Ezzel levonták a háború utáni forradajpú válság egyik legfontosabb tanulságát. A fasizmus előretörését látva, a Központi Bizottság 1930 augusztusában elfogadta a német nép nemzeti és társadalmi felszabadításának programját és ezt állította szembe a náci párt nacionalista, demagóg programjával. Az 1931 májusában nyilvánosságra hozott parasztsegély-program pedig a német munkásmozgalom egyik legterhesebb örökségének, a parasztkérdés lebecsülésének kívánt egyszer s mindenkorra véget vetni. Ugyanakkor azonban a párt a proletárdiktatúra megteremtését még mindig közvetlen stratégiai feladatnak tekintette, jóllehet elegendő történelmi bizonyíték volt arra nézve, hogy az adott osztályerő-viszonyok mellett ez a célkitűzés azonnal nem valósítható meg. A mondottak ellenére nem a kommunistákon, hanem a szociáldemokrata vezetőkön múlott az antifasiszta akciók kudarca. A fasiszta diktatúra belpolitikája, a munkásosztály súlyos veszteségei közismertek, ezért ehelyütt csupán néhány fontos tényre hívjuk fel a figyelmet. 1934-től kezdve megállapodások születtek kommunista pártszervezetek és szociáldemokrata csoportok között. Első ízben Hessen-Frankfurt kerületben, valamint Berlinben, Dortmundban, Badenben, Württembergben, Alsó-Szászországban és a Soar-vidéken. A kommunista párt nagy erőfeszítéseket tett új stratégia s taktika kidolgozására. Az 1935-ös októberi brüsszeli konferencia a demokratikus szabadságjogokért folytatandó harcban jelölte meg a párt közvet-