Századok – 1965

Történeti irodalom - Földes Éva: Népoktatási; népnevelési törekvések a korai antifeudális népi-forradalmi mozgalmakban (Ism. Kulcsár Zsuzsanna) 1307

1308 TÖRTÉNETI IRODALOM és törekvése". Rámutat arra, hogy az eretnekségek pedagógiai törekvései önmagukban is világosan bizonyítják a marxizmusnak az eretnekmozgalmakról vallott felfogását, e mozgalmak elsődleges társadalmi, politikai, antifeudális jellegét. A mű eredeti célkitűzése a Morvaországban, majd a XVI. században az akkori Magyarországon letelepedett anabaptisták sajátos nevelési rendszerének feldolgozása volt; de ezt a feladatot csak az előzmények feltárásával lehetett megvalósítani. így a szerzőnek alaposan kellett foglalkoznia a katharokra és valdensekre vonatkozó forrásokkal, s különösképpen részletesen kellett elemeznie a husziták, valamint a cseh testvérek oktatási, nevelési rendszerét, elveit. A mű egyik legnagyobb értéke éppen az, hogy tárgyát nem fogja fel szűken, s mindig, mindenütt a fejlődés felrajzolására s a tágabb történeti összefüggések megvilágítására törekszik. Mindig és mindenütt rámutat a politika és népmüvelés összefüggésére, de sohasem esik a vulgarizálás hibájába. Az eretnekmozgalmakra kezdettől fogva jellemző, hogy nagy súlyt helyeznek a felnőttek oktatására, még hozzá népi nyelven, s erősen aláhúzzák a kétkezi munka jelentőségét. Ezek a jellemző vonások a fejlődés folyamán egyre erősödnek, a feladatok bonyolódnak, az oktatási módszerek, a nevelési törekvések egyre inkább differenciálódnak. Eleinte a legjelentősebb nevelési és oktatási tényező az élőszó, a huszita mozgalomban azonban már fontos követelmény a betű megismerése, az anabapt izmus pedif mái a betűolvasás és írás széleskörű elterjesztését tűzi ki nevelési célul. A mozgalmak fejlődésével együtt fejlődik nemcsak a nevelési cél, hanem a szervezeti keret is, a kezdetben kizárólag a csaláílban folyó gyermekneveléstől egészen az anabaptista közösségi nevelésig. A középkori műveltség legfőbb forrása a biblia. Aki a középkori értelemben vett igazi tudás birtokába akart jutni, annak elsősorban a bibliát kellett megismernie. Alihoz azonban, hogy a szentírást a széles rétegek megismerhessék, előbb le kellett fordítani a nép nyelvére. A biblia lefordításának követelése először az eretnekek körében vetődik fel, az eretnekek készítik az első népi nyelvű bibliafordításokat, s arra törekszenek, hogy a szekta tagjai minél pontosabban magukévá tegyék a szentírás szövegét. Földes Éva ismerteti a katharok és valdensek oktatási módszereire és iskoláira vonatkozó adatokat. Kár, hogy nem tér ki részletesebben arra a sok kutató által vallott álláspontra, hogy a scholaszó a szektáknál nem iskolát jelent, hanem gyülekezetet, imaházat. Noha a valdenseknél és katharoknál — e mozgalmak természetéből következően — a felnőttoktatásra helyezik a fősúlyt, nem hanyagolják, nem hanyagolhatják el a gyermekekét sem. De a XI —XIV. században gyermekek ós felnőttek, nők és férfiak együtt tanulnak, csupán a huszitáknál jelentkezik a külön gyermekiskola igénye. A husziták nevelési elveit és gyakorlatát az eredeti források elemzése alapján rajzolja meg a mű, nagy figyelmet szentel Husz tevékenységének, bibliafordításának, a Husz-féle helyesírásreformnak, a huszita gyermekdal tartalmának, hangjának, hatásainak. Hangsúlyozza: a módszer és a tartalom elválaszthatatlan egymástól, a husziták új módszerei szoros függvényei annak az új forradalmi tartalomnak, amely Husz' Jánosnak és követőinek tanítását áthatotta. Differenciáltan rajzolja meg a huszita mozgalmat, s mikor a táboriták művelődési törekvéseit, iskoláit, nevelési módszereit elemzi, rámutat arra is, hogy milyen ellenállásba ütköztek ezek a kelyhesek a prágai polgárság részéről. Kitűnő egykorú képek is illusztrálják a műnek azt a részét, amely azt fejtegeti, milyen nagy fontosságot tulajdonítottak a táboriták a kézművességnek s a korszerű technikai tudás elsajátításának. Táborban új kultúra alakult ki, ennek első lépcsőfoka az új iskola volt, ahova minden gyermek eljuthatott, s ott olyat tanítottak, amit mindenki megérthetett, s a maga és mások javára hasznosíthatott. Vizsgálja a huszita-táborita népnevelési törekvések hatását hazánkban is, itt elsősorban Székely István tevékenységével foglalkozik. A könyv harmadik, legterjedelmesebb fejezete az anabaptistákról szól. Kitűnően kidolgozott, átgondolt elemzést ad e mozgalom keletkezéséről, ideológiájának jellegéről, a humanizmussal és a reformációval való kapcsolatairól, ismerteti az anabaptisták eretnek-iskoláit, a zwiekaui rajongók és követőik törekvéseit, működését. Münzer Tamás tevékenységét is pedagógiai aspektusában vizsgálja. Az anabaptisták nevelő, oktató munkájának nem vet véget a német parasztháború tragikus kimenetele, sőt ekkor lépnek fel a mozgalom legjelentősebb pedagógusai : Ickelsamer és követői: Peter Jordan ós Grussbeutel. Az anabaptistáknak vezető szerepük volt a münsteri felkelésben s a kommuna kialakításában. Földes Éva alapos, világos, érdekes képet rajzol a szorongatott város sajátos életéről. Amellett, hogy híven ragaszkodik a források adataihoz, s kritikailag elemzi azokat, leírása érdekes, szinte költői. Éreztetni tudja a szorongatott város sajátos hangulatát, s a pedagógiai törekvéseket szervesen beépíti a közösség életébe.