Századok – 1965

Történeti irodalom - Waldapfel Eszter: A független magyar külpolitika 1848–1849 (Ism. Urbán Aladár) 1296

1301 TÖRTÉNETI IRODALOM a munka mintegy ötödét teszi ki. Néhány megjegyzésünkkel e gazdag anyagot csak kiegészíteni óhajtjuk az apró pontatlanságok helyreigazítása érdekében. így pl. Ordódy július 12-én írt levele — amelyet a szerző a Schwarzenberg-Nachlass anyagának német fordításából használt —, továbbá Szalay július 10., 15. és augusztus 15-i levelei (27. 1.) az Országos Levéltár nem iktatott pézügyminiszteri irataiban magyar eredetiben megtalálhatók, s ugyanitt fekszik egy augusztus 12-én Szalay Lászlónak Leiningen Károly herceggel történt találkozásáról beszámoló levele, amelyet a szerző a jelek szerint nem használt (31. 1.). A gondos jegyzetek egyes levéltári állagoknál, pénzügyminiszter „confidentiális" iratok, Csányi iratok, belügyi elnöki iratok (141., 175., 254., 290. 1.) nem adnak kellő eligazítást, az 1848. évi külügyi iratoknál pedig kétséget hagynak (71. 1.), hogy az elnöki, vagy a Pulszky megérkezéséig elvi ügyekben is használt általános sorozatról van-e szó. Az idézetek esetében is akad néhány hiány. így Révai, Nyáry, Kossuth, Wellington és Pulszky idézetei mellől elmaradt a jelölés, s így járt Kossuth utolsó levele is. (Sorrendben: 11., 16., 303., 139., 319., és 334. 1.). Vánszky „ágens" jelentésének lelőhelyét sem közli (293. 1.), s Szeremley kézikönyvére is közelebbi megjelölés nélkül hivatkozik (287., 315. 1.). Számottevő pontatlanságot viszont az idézett helyeknél a leggondosabb figyelem sem állapíthat meg. Azt azonban sajnáljuk, hogy a szerző — aki más 1961-ben megjelent művet is használt már — számos hivatkozását nem a Marx-Engels művei 1961-ben megjelent 5. kötetének magyar kiadása alapján adja. A jegyzetekkel kapcsolatban még talán annyit kell megjegyeznünk, hogy azok számát lehetett vohia csökkenteni, ha pl. ugyanazon gondolatkörben, egvazon forrás esetén egymást követően nem használ két jegyzetet (pl.-24., 27., 126.,* 255., 270., 329. 1.), illetve a szerző által eszközült kiemelés tényét nem külön lábjegyzetben közölte volna. Előfordulnak pl. a szövegben és a jegyzetben egyaránt szereplő ismétlések (így a Révész Imre recenziójában említett 92. ill. 170 —171. 1. hibás közlése mellett, a Coburg-Koháryak ill. Andrássj esetébe^; 212. és 223. ill. 269 — 270. 1.), néha ugyanazon az oldalon (332. 1.). Külön ki kell emelnünk a munkát kiegészítő gazdag bibliográfiát, amely szinte hiánytalanul öleli fel a téma egész eddigi nemzetközi irodalmát, köztük számos szinte hozzáférhetetlen munkával. (Csupán egy megjegyzésünk volna: Obermann műve megjelent magyarul is.) Sajnálatos viszont, hogy a szerző a gazdag korabeli sajtóanyagból .— egynéhány Kossuth Ilírlapja és egyetlen Márczius Tizenötödike idézettől eltekintve — alig használ valamit. A mutatóval kapcsolatban felmerül néhány észrevétel, részben a nevekhez fűzött magyarázatok aránytalansága, részben a nevek pontatlan írása miatt. (Pl. Draskovits neve a lehetséges három változatban, Kiszeljevé ugyanazon az oldalon kétféleképp szerepel, s pontatlan Adlerstein-Janotyckh, valamint Levitschnigg lovag nevének írása is.) Más kisebb pontatlanságok (pl. hogy Monti csak báró, Jablonczy halálozási dátuma téves, s Dambourghy tudomásunk szerint beérte a szerény, maga által ajándékozott őrnagyi címmel) kevésbé jelentősek. Végezetül visszatérve a Kossuth ábrázolása kapcsán ejtett bíráló megjegyzésekre: e sorok írója is jól tudja, hogy a díszítő jelzők, a sokszorosan bővített mondatok használata tulajdonképpen magából a témából fakadnak. Ezek a korabeli romantikus, gazdag és virágos stílus „fertőzéséből" erednek — s ellene igen nehéz a védekezés. Ez érezhető Waldapfel Eszter Kossuth és Teleki csiszolt szövegein formálódott stílusán, mondatain, jelzőin is. így az olvasó nem is csodálkozik már, ha a kossuthi terminológiával találkozik a kamarilla hitszegő és kétszínű magatartásáról, az álnok udvar „maffiájáról", Schwarzenberg „pokoli manővereiről" szóló fejtegetéseken. Fokozza ezek hatását a szerző indulati telítettsége, de ez ugyanakkor néha tehertételt jelent az olvasó számára. Eddig az észrevételek, amelyekben — úgy véljük — a munka jelentőségéhez mért részletességgel foglalkoztunk a szerző alkotásával. E bíráló megjegyzések természetszerűleg nem változtatnak a munka hézagpótló, időtálló jellegén. A független magyar külpolitikáról szóló hatalmas monográfiát — ha késve is — örömmel köszöntjük, megjelenését történeti irodalmunk nyereségének tartjuk. URBÁN ALADÁR