Századok – 1965

Történeti irodalom - Waldapfel Eszter: A független magyar külpolitika 1848–1849 (Ism. Urbán Aladár) 1296

1297 TÖRTÉNETI IRODALOM Elfeledett vagy alig ismeA nevels és események felelevenítése, eddig nem tárgyalt összefüggések megvilágítása, a magyar külpolitika problémáinak az európai viszonyokba ágyazott vizsgálata, mindezekhez az érdekelt külügyminisztériumok legfontosabb iratainak, valamint a vonatkozó szakirodalom bőséges felhasználása — ezek jellemzői a tárgyalt munkának. Nincs a szabadságharc külpolitikájának olyan mozzanata, olyan elejtett utalás, eddig figyelemre nem méltatott iktatókönyvi Kejegyzés, amely az Országos Levéltár gazdag 1848/49. évi irataival és mikrofilmtárban másolatban őrzött külföldi anyagokkal összevetve ne követett, ne ellenőrzött volna. Így — a fő vonalaiban ismert események mellett — értesülünk Teleki írásos propaganda-munkájáról, Pulszkv megbízatásának sajátos történetéről, Beöthy Ödön és Andrássy Gyula küldetéséről, Beek Vilma (Racidula) és Méreinó (Copstantine) szerepéről. Nem kerüli el a szerző figyelmét sem a Zichy-féle gyémántok miatt Madarász körül kavart botrány külpolitikai vonatkozása, sem a Beck Vilma ellen az emigrációban keltett hangulat, sem az ugyancsak későbbi Pulszky—Csernátonv vita. A legfontosabb azonban az, hogy mindezek háttere az európai külpolitika fő vonalainak helyenkint igen részletesen kimunkált rajza. így kaptunk választ arra, hogy miért érdeklődtek a nyugati hatalmak az olasz, és miért nem a magyar kérdés iránt, miért futott zátonyra a tervezett brüsszeli kongresszus, milyen tényezők határozták meg az angol, a francia, a török külpolitikát, — mi a magyarázata az Egyesült Államok váratlanul élénk érdeklődésének. Az egészet átszövi a Czartoryski által vezetett emigráció széleskörű tevékenysége, s fel-felvillannak a munka lapjain a magyar ügy ma már szinte feledett francia, angol és olasz barátai: De Gerando, Blackwel, Jolin Paget, Manin, Monti és mások. A tárgyalás — bár az I. fejezet áttekinti a szeptemberig bekövetkezett fejleményeket — érdemben csak a Honvédelmi Bizottmány megalakulásától kezdődik. Ez bizonyos fokig érthető, hiszen csak a szeptemberi fordulat után jönnek létre a független külpolitika folytatásának feltételei. A szerző is leszögezi, hogy „a nyílt szakítás első hónapjaiban szilárd, kialakult diplomáciai elgondolásokról, tervszerű, érett, minden lépésében átgondolt . . . külpolitikai vonalról . . . természetesen még nem beszélhetünk" (40. 1.). S Teleki küldetése kapcsán is utal arra, hogy Kossuth kezdetben legkevésbé sem gondolt önálló követség megteremtésére (57, 72. 1.). De ha ez így van, akkor az előzményekből a többé kevésbé önálló külpolitika megteremtésére irányuló kísérletek is figyelmet érdemelnek, hiszen a független külpolitikai vonalvezetés — mint ezt a szerző is jól látja — sok esetben ezek nyomain halad tovább. Ebből fakad az olvasó egyik önként adódó észrevétele: miért csak a frankfurti követküldés érdemel említést a Battyány-kormány erőfeszítéseiből? A monográfia ezt részletesen feldolgozza ugyan, de azt igen fenntartással értékeli. Bár a bevezetőben leszögezi, hogy a német egység, a frankfurti parlament egyébként helyeselt terve késztette a magyar kormányt az osztrákoktól független külügyminisztérium megteremtésének kísérletére (7. 1.), Szalay és Pázmándy küldetését úgy tekinti, mint amely még összhangban van a bécsi udvar elképzeléseivel (14. 1.). Az erről szóló részek ismertetik ugyan a frankfurti fejleményeket, de a magyar belpolitikára tett hatást csak Kossuth vonatkozásában említik (15., 22. 1.), s nem vizsgálják, hogy pl. a birodalmi színeknek augusztus elején az osztrák hadsereg által tervezett átvétele (és az ezzel kapcsolatos remények a Bécsben várható fordulatról) még a pesti országgyűlés munkájára is hatott. Ennél még fontosabb azonban az — amelyen a szerző elemzése (30. 1.) átsiklik —, hogy a Szalay Lászlónak július 19-én adott követségi utasítás a két fél között létrejött szövetség esetén nem pusztán az ország határait védené „a szláv elem" esetleges támadása ellen. A 2. pont leszögezi: „És a segély-adás kötelessége csak azon esetben áll be, ha a szövetséget kötő hatalmasságok tartományai vagy külső ellenség által támadtatnának meg, vagy az anyTaorsz.ág alkotmányos szabadsága reájok is kiterjesztvén, mind e mellett is nyílt lázadás útján elszakadni iparkodnának." Nyilvánvaló, hogy a magyar kormány e szövegtervezete nem a német szövetség eshetőségeihez, hanem a maga problémáihoz: a szerb felkelés és a horvát lázadás tényéhez kívánta a szerződést igazítani. Ez azért érdekes, mert, világossá teszi, hogy ebben a szakaszban a frankfurti parlamenttel kiépített kapcsolatok Jellasic és a szerbek elleni támogatás megnyerésére irányultak. Ez pedig nyilván nem illett bele a bécsi udvar elképzeléseibe. A frankfurti kísérletről azonban nem kevés szó esik. Annál sajnálatosabb, hogy az egyéb, említésre méltó nyári fejleményekről hallgat az I. fejezet, s azok csak később, per t-angentem jönnek szóba. Ilyen a konzulátusok szervezésére utaló megjegyzés, amely a keleti diplomáciai kapcsolatok kiépítésére irányuló lépések során úgy kerül elő, mint aminek terve hónapokon át nem szerepel, s „szinte úgy látszik, hogy végleg lekerült a napirendről" (152. 1.). Holott ez — mint erről a Külügyminisztérium iratai (és Hajnal István ismert tanulmánya) tanúskodnak — már június 27-től napirenden volt. Igaz,