Századok – 1965

Történeti irodalom - Waldapfel Eszter: A független magyar külpolitika 1848–1849 (Ism. Urbán Aladár) 1296

1298 TÖRTÉNETI IRODALOM eredményre Bécs merev ellenállása miatt valóban nem vezetett. Azonban az is tény, hogy a kormány ettől függetlenül leküldte a dunai fejedelemségekbe ügynökét, Nagy Ferencet. (Ami pétiig a Portával való közvetlen kapcsolat gondolatát illeti: a Márczius Tizenötödike már 1848 augusztus végén leszögezte, hogy ez nemzeti érdek, egyike legfontosabb külügyi feladatainknak.) A szerencsétlen kimenetel miatt kevésbé jelentőd ügy : az Implacabile (mint az Adrián működő hadiflotta első egysége) megvétele valóban 1848 augusztusában történt (239. 1.), de ennek tárgyalásai Kossuth, Széchenyi és Mészáros Lázár részvételével már májustól folytak. Ugyanígy legalább említeni kellett volna, hogy nemcsak az orosz csapatmozdu atok miatt tett a magyar kormány diplomáciai lépéseket (153. 1. lábjegyzet), de több ízben utasította külügyminiszterét, hogy tiltakozzék Szerbiánál az onnan beszivárgó önkéntesek miatt. Mindez természetesen nem módosítja lényegesen a szeptemberig lezajlott események értékelését, amelyek során a magyar külpolitika — a szerző szavaival — valóban „nyílt kérdés" maradt. Regisztrálásuk azonban jelezte volna azokat az előzményeket és kezdeti lépéseket, amelyek nyomán 1848 őszén a tapasztalat és — meg kell vallanunk — gyakran a megfelelő emberek nélkül álló, a Duna alsó folyásától nagy körívben Bukovináig bekerített Magyarország megkísérelte önálló külpolitikájának kialakítását. Iliszen ezek az új feladatok részben a már régebben is jelentkezett, és csak részben az újonnan előállott szükségletekből, ezek felismeréséből fakadtak. Ezt a magától értetődő tényt azért tartjuk szükségesnek hangsúlyozni, mert a terjedelmes monográfiában nem egy utalást találunk arra, mintha e külpolitika tulajdonképpen Kossuth koncepciójának lett volna megvalósítása (pl. 296., 337. 1.), s nem az objektív körülmények szabták volna meg a tennivalókat — s még inkább a lehetőségeket. Nem Kossuth vitathatatlan vezető szerepét vonjuk kétségbe, csak arra a sajátos kettősségre szeretnénk utalni, amely Waldapfel Eszter értékes monográfiájában Kossuth portréját jellemzi. Egyrészt fejlődésében rajzolja Kossuth nézeteit, rámutatva kezdeti lojalitására (13 —14., 71., 88. 1.). Nem ábrázolja kérlelhetetlen forradalmárnak, hanem hangsúlyozza: még áldozatok árán is elkerülné a háborút (75 — 77. I.). Többször megállapítja: Kossuth mindvégig értetlen a nemzetiségi kérdéssel szemben, ez marad Achilles-sarka (25., 101., 220—221., 281. 1.). Másrészt arról is olvashatunk — ellentétben a már idézett reális elemzéssel —, hogy „abban a pillanatban", amikor a szakítás megtörténik, Kossuth megkezdi „az osztrák kormánytól független, önálló magyar diplomáciai kapcsolatok kiépítését" (8., 14. 1.). De olvashatunk a gondos elemzés helyett olyan mondatokat, hogy Kossuth balratolódása „emeli a nyugat felé irányuló diplomáciai lépések súlyát" (49. 1.), hogy „pillanatnyi habozás nélkül" határoz (52. 1.), de sorolhatnánk még a „lánglelkű vezér" (101., 335. 1.) „reálpolitikai érzékére", „valóságérzetből fakadó" elemzésére, a „helyzet felmérésére" vonatkozó, néha furcsán hangzó s nem mindig megalapozott kitételeket. Mindez fakadhat a szerző őszinte rajongásából, de minduntalan hangoztatása elszürkíti a valóban megérdemelt jelzőket, vagy olyan magától értetődő dolgoknál is felsőfok használatára vezet, mint pl. a keleti diplomáciai kapcsolatok valójában kényszerből eredő kiépítése (248. 1.). Ugyanakkor Kossuth és a nagy rokonszenvvel ábrázolt Teleki alakja mellett mások (pl. Szemere, Batthyány Kázmér) háttérben maradnak, ill. a Kossuthtal való viszony vagy ellentét (pl. Szemere esetében) nem kap kellő teret. Mindez nem önmagában érdekes, hiszen a tartalmas elemzések végtére megbírják e díszítő jelzőket, de ebből a Kossuth-képből fakad a szerző munkájának egyik lényeges újszerűsége: a trónfosztás, a Függetlenségi Nyilatkozat eddigiektől eltérő értékelése. Ez az eltérés kettős: elsősorban nem bei-, hanem külpolitikai szükségletből vezeti le — és nem tartja elhamarkodottnak. Igaz ugyan, hogy az előzmények során megállapítja: a Függetlenségi Nyilatkozat az osztrákokkal való kiegyezés elméleti lehetőségét is szétfoszlatta (147. 1.; 1(1. még 222 — 223. 1.), s ennek visszhangja az európai diplomáciában előre kiszámítható volt. Szerző ennek ellenére korrigálja mind a polgári, mind a marxista történetírás állásfoglalását (197. 1.) és leszögezi: az oktrojált alkotmány után nem adni csattanós választ — „figyelembe véve Európa egészének diplomáciai helyzetét és tekintetbe véve a belső viszonyokat —, az osztrákokkal szemben éppen úgy megalkuvásunknak, mint ahogy itthon gyengeségünknek bizonyítéka lett volna" (193. 1.). Az elszakadási folyamat már 1848 szeptemberében megindult (194. 1.), s most ezt sürgette nemcsak a nemzet hangulata, „de a külpolitikai helyzet is mind erősebben követelte a függetlenség kimondását" (196.1.). Állítását Engels egy fejtegetésére alapozza (197.1.), amely szerint a magyar háború ezzel elvesztette nemzeti jellegét, s európai jelentőségűvé vált, mivel a Monarchia felbomlását jelezte. A továbbiakban azonban csak arról esik szó, hogy ,,a nemzetközi jog megkövetelte", hogy az európai hatalmak elismerjék a Függetlenségi Nyilatkozatot (199. 1.), de,nem kapunk arra magyarázatot, hogy Kossuth az eddigi elutasítások után (amit Anglia már