Századok – 1965

Tanulmányok - A magyar munkásmozgalom története 1914–1918. 1161

1196 • A MAGYAR MUNKÁSMOZGALOM TÖRTÉNETE A forradalmi válság érlelődése, a júniusi általános sztrájk. A Monarchia háborús veresége és felbomlása. A Szociáldemokrata Párt a forradalom előestéjén 1918 tavaszán, közvetlenül a breszti béke megkötése után, ismét kormányválság volt Magyarországon. A német, az osztrák és a magyar uralkodó körök ekkor —- felhasználva a keleti frontról elvont katonai egységeket is — döntő offenzívára készültek a francia—belga s az olasz hadszíntéren. Ez aggasztotta a polgári politikusok, sőt a katonai körök egy részét is, mert a hadműveletet kilátástalannak ítélték, és tartottak mind a katonai összeomlástól, mind pedig a népfelháborodás forradalmi kirobbanásától. A magyar uralkodó osztályok e köreiben erősödött az a törekvés, hogy szakítsanak a német szövetséggel, próbáljanak az antanttal különbékét kötni, és így elkerülni a Monarchia összeomlását. Az ellentétek a magyar kormánykoalíción belül is kiéleződtek. Eme ellentétek közül nyilvánosan a választójogi reform került előtérbe. Az uralkodó osztályok egy része támogatta Vázsonyiékat, akik a parlament feloszlatását és új választások kiírását sürgették. Arra hivatkoztak, hogy csak így létesíthető olyan parlamenti többség, amely tető alá hozhatja a tömegek megnyugtatásához és a Monarchia helyzetének megerősítéséhez szükséges választójogi reformot. A parlament többségét alkotó Tisza-féle Munkapárt viszont az ,,erős kéz" politikájával akarta eloszlatni az uralkodó körök minden gondját. Ennek jegyében a Vázsonvi-féle mérsékelt választójogi tervezet további szűkítését is követelte. A bécsi udvar, úgyszintén a magyar kormánykoalíció többsége a Tiszapárttal való megegyezés mellett döntött. Ez kormányválságot robbantott ki; Wekerle április 17-én benyújtotta a kormány lemondását. A szociáldemokrata pártvezetőség a februári rendkívüli kongresszus után — amelyen helyzete némileg megerősödött — tevékenységének középpontjába továbbra is a választójogi reformért való harcot állította, ebbe az irányba igyekezett terelni s egyben mérsékelni a forradalmasodó tömegeket. A választójog mindenhatóságát hirdető politikát viszont ismét csőddel fenyegette a koalíciós kormány megegyezése a Tisza-párttal. A pártvezetőség április 14-én a budapesti Iparcsarnokban tiltakozó gyűlést rendezett. Az itt elfogadott határozat követeli a kormánytól, hogy váltsa be a januári sztrájk idején tett választójogi ígéretét. A januári kormányígéretet akkor a pártvezetőség politikai győzelemnek nyilvánította, és ezzel az indokolással szerelte le a nagy sztrájkot. Most kitűnt, hogy milyen csalfa még az az ígéret is, amelynek értelmében a Vázsonyi-féle tervezet szerint a 10 millió felnőtt lakosból csupán három és félmillió kapná meg a választójogot. A kormány lemondása után a pártvezetőség jelentősebb politikai akció indítását határozta el. E lépését támogatták polgári liberális körök is, amelyek azt remélték, hogy a munkásmegmozdulást felhasználhatják a Tisza-párt visszaszorítására és saját befolyásuk erősítésére. Április 19-én a szociáldemokrata párt felhívására a gyárakban félórás sztrájk volt, amelynek során a munkások küldöttei átadtak az igazgatóknak vagy a katonai parancsnokoknak egy memorandumot, amely a kormány választójogi ígéreteinek valóraváltását követeli. A pártvezetőség felhívására április 22-én délután a munkásság letette a szerszámot, hogy tüntessen a kormány és a Tisza-párt egyezsége ellen. A félnapos sztrájk Budapesten általános volt, s csaknem valamennyi vidéki városban is hasonló megmozdulásra került sor. A sztrájk idején a szociáldemo-