Századok – 1965

Tanulmányok - A magyar munkásmozgalom története 1914–1918. 1161

1182 A MAGYAR MUNKÁSMOZGALOM TÖRTÉNET!; egyben a bizalmi rendszer hivatalos elismerését. A magántársaság kezében levő Déli-vasút dolgozói is teljes szolidaritást vállaltak az Államvasutak munkásainak megmozdulásával, amely elérte, hogy a bizalmiak visszamaradtak, s a bizalmi rendszert hivatalosan elismerték. A drágaság elleni munkásmegmozdulások — amelyek során a növekvő pénzromlás bérletörő hatását béremelések, segélyek és pótlékok kicsikarásával tudták részben mérsékelni —, általában összefonódtak a szervezkedési szabadságért vívott harccal, a szervezkedési törekvések erősödésével. A szakszervezetek taglétszáma 1917 április-október hónapokban, az év eleji 55 ezerrel szemben, mintegy 170 ezerre emelkedett. A vas- és fémmunkások szövetségében elérte a 60 ezret, az év elejei 21 ezerrel szemben, a bányászok és a vasúti munkások szakszervezetében a 15 —16 ezret, az év elejei 3200, illetve 4500 taggal szemben. A szakszervezeti szervezkedés gyorsan fejlődött más szakmákban és a szellemi munkások körében is. Az imperialista háború elleni harc vált a szervezkedési törekvések egyik fő hajtóerejévé. A szakszervezetek további erősödésével, a munkásság politikai akcióinak fejlődésével együtt növekedett a katonák között is az aktív szembenállás a háború folytatásával. 1917-ben több mint 80 ezer volt azoknak a magyarországi katonaszökevényeknek a száma, akiket elfogtak és újra a frontra küldtek, de a szökevények száma ennek ellenére tovább emelkedett. A lakosság országszerte bújtatta őket. Ez a háborúval való aktív szembefordulás egyik jellegzetes megnyilvánulása. / A szakszervezetekben növekedett a baloldali szocialisták befolyása, erősödtek csoportjaik. A munkásmegmozdulások szervezésében élen haladtak. Ott voltak a párt aktivistái között, valamint a szakszervezeti vezetőségekben, a bizalmi testületekben. Kiemelkedő képviselőik: Vágó Béla, Landler Jenő, Szántó Béla és Nyisztor György. A forradalmi bizalmiak százai emelkedtek ki a harcok szervezői közül, köztük a legismertebb Chlepkó Ede és Fiedler Rezső a Lipták-gyárból, Mosolygó Antal és Mikulik József a mátyásföldi repülőgépgyárból, Bajáki Ferenc, Cservenka Miklós és ösztereicher Sándor a csepeli vasművekből. A szociáldemokrata pártban és a szakszervezetekben tevékenykedő baloldali csoportok felvilágosító munkájának fő eszköze a szóbeli agitáció, amelyet a napi akciók szervezésével kapcsoltak össze. A fővárosban működő baloldali csoportok többé-kevésbé kapcsolatban álltak egymással, továbbá a Pest környéki és időnként egyes vidéki csoportokkal is. A vidéki városokban, ipartelepeken működő baloldali csoportok között általában csak az illető helységeken belül létesültek kapcsolatok. A szociáldemokrata párti és szakszervezeti balszánv nem volt összefogva, tevékenysége nélkülözte az egységes központi irányítást. Ennek ellenére a legjelentősebb szerepet jotszotta a magyarországi forradalmi irányzat kibontakozásában. Alpári Gyula — ak; a pártból történt kizárása után a mozgalomtól elszigetelődött, s egy német nyelvű kispolgári demokrata lap, a Neues Politisches Volksblatt munkatársa lett — 1917-ben e lap hasábjain emelt szót a népek békemozgalmáért. Az 1917. szeptember 4-i szám vezércikkében bírálta mind az antant, mind a központi hatalmak szociálsovinisztáit. „Ezek az urak írja -, akik egytől egyig saját háborús kormányuk politikáját képviselik, nem tekinthetők a népek békeérdekei és békecéljai képviselőinek . . . Ha a népek letépik magukról a hivatalos és félhivatalos pórázt, ha minden nép felismeri békeérdekeit, ha egységesen síkraszállnak a megegyezésért, csak akkor