Századok – 1965
Tanulmányok - Jemnitz János: A béke utolsó hónapja és az Internacionálé összeomlása (II. rész) 92
A BÉKE XJTOLSÓ HÓNAPJA ÉS AZ INTERNACIONÁLÉ ÖSSZEOMLÁSA 103 különböző pályát futottak be e napok után) egybehangzóan megállapították, hogy a leginkább érintett osztrák párt magatartása valamennyiükre kiábrándítóan és bénítóan hatott. Mint A. Balabanova írja, a fő referátumot V. Adler tartotta, s ez „keserű csalódás volt" mindazoknak, akik valamit vártak. Adler referátuma főként azért deprimálta Balabanovát, mert közismert volt Adler kitűnő tájékozottsága, s ennek ellenére a legkisebb reményt sem csillantotta fel a küldöttek előtt, „nem törekedett arra, hogy elrejtse mélységes pesszimizmusát".139 De Man a kudarc megtestesítői között Adler mellett Nemecet és Soukupot emeli ki. Nemec ezek szerint azt magyarázta, hogy a szocialisták már semmit sem tudnak tenni, ha egyszer a mozgósítás bekövetkezett.140 V. Adler deprimáló szavai után a küldöttek a német delegáció referátumára vártak. A. Balabanova megjegyzi, hogy az egyébként nyugodt kiegyensúlyozott H. Haase egyszerűen képtelen volt ülve maradni. Beszélt a nagy német tömegakciókról, az egy nappal azelőtt lezajlott berlini tüntetésekről. Balabanova szerint Haase beszéde alatt egyenesen Jaurèshez fordult, mintegy neki bizonygatva, hogy a németek nem akarnak háborút.141 Balabanova személyes benyomása szerint V. Adler mellett csak Jaurès és R. Luxemburg látszottak felfogni, hogy a háború elkerülhetetlen, s azt is, hogy e háború milyen borzalmakat hoz az emberiségre. Jaurès szerinte olyan embernek tűnt, „aki elvesztette reményét, hogy a válságot normális úton meg lehet oldani, s ezért csodára várt".142 139 A. Balabanova: i. m. 131 — 132. 1. 140 H. De Man: The remaking of a mind. London. 1919. De Man megjegyzi, hogy rövid idő alatt Nemec ezt négyszer elismételte neki, ami azt bizonyítja, hogy teljesen elvesztette önuralmát. De Man a következő széljegyzetet fűzte az osztrák-cseh párt csődjéhez: „A későbbi események fényében még sokszor emlékeztem erre, és főként anémet és osztrák szocialisták magatartása után többször gondolkoztam azon, hogy egyéni bátorságuk hiánya egyik fő oka lehet passzív magatartásuknak". (31 — 33. 1.) — De Man itt későbbi antant érzelmeinek is hangot ad, bírálatában mégis igaza van. 141 A. Balabanova: i. m. 132. 1. 143 Uo. — Megjegyzendő, hogy V. Adler a brüsszeli találkozóról egészen másképpen emlékezett meg az osztrák bizalmiférfiak 1914. okt. 2-iki gyűlésén. A két visszaemlékezés különbségén persze azonnal kiütközik, hogy De Man és V. Adler a háborúban a front két különböző oldalán állt. Ebből a szempontból a koronatanúnak A. Balabanovát kell tartanunk, aki mindvégig szembefordult mindkét háborús féllel, internacionalista maradt, s nála Adlerék elmarasztalása valóban nem nacionalista, hanem forradalmi igények alapján történik. V. Adler az említett gyűlésen azt állította, hogy Jaurès Brüsszelben még kifejezetten bizakodó hangulatban vett részt a megbeszéléseken, hangsúlyozta, hogy Franciaországban senki sem akar háborút, amire a francia választási adatokat hozta fel bizonyítékul. Adler megjegyzi, hogy a jelenlevők nagyrésze sem adta fel a reményt, amit elsősorban az az elgondolás táplált, hogy Németország sem akar háborút. Az optimista hangulatot az orosz mozgósítás hírei zavarták meg, s ő maga csak akkor látta sötétebbnek a jövőt, amikor visszafelé utaztában látta a belga katonai mozgósítás gyakorlati megvalósulását. V. Adler tehát a felelősséget az orosz mozgósításra és a belgákra, vagyis a másik félre hárította. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a visszaemlékezés már háborús körülmények között kelt, méghozzá abban az időszakban, amikor a nacionalista tömeghisztéria a legnagyobb volt. A történeti hitelességre tehát alaposan ráütötte a bélyegét a kor jellege, s a beszéd nem annyira 1914 júliusának, mint októberének megelevenítése szempontjából érdekes. Mindkét szempontból jellemző, hogy Adler nem áll teljes egészében a szélsőséges nacionalista párt mellé. Érzékeli, hogy e beállítás Franciaország felelősségéről nem tekinthető megalapozottnak, s ezek után ő maga is a későbbi vizsgálódás számára tartja fenn a végső értékítélet kimondhatóságát. Elismeri Bécs felelősségét az effektív háború kirobbanásáért, s csak végső vonatkozásaiban tartja fenn, hogy a
