Századok – 1964
Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943
'948 MOLNÁR ERIK Az új, küszöbön álló permanens forradalom osztálytartalmában természetesen különbözni fog a nagy francia forradalomtól, mert a társadalmi fejlődés magasabb szintjén játszódik le. Szélső szárnyát a munkásosztály alkotja, amely, fokozatosan szembefordulva korábbi szövetségeseivel, végül egymaga ragadja meg a hatalmat, a rengeteg többségre támaszkodva és ,,a rengeteg többség érdekében". A forradalom kiindulópontja is csak az elmaradottabb országokban lesz azonos a korábbival, így Németországban, ahol első feladata a feudalizmus megdöntése. A haladottabb országokban, Franciaországban és Angliában az lesz első lépése, hogy véget vet a cenzusos burzsoázia uralmának. A kommunisták szövetségi politikájának alapelveit a Kiáltvány a legáltalánosabb formában a következőképpen fogalmazta meg : „a kommunisták mindenütt támogatnak minden forradalmi mozgalmat, amely a fennálló társadalmi és politikai állapotok ellen irányul".1 7 Ez a fogalmazás a többihez viszonyítva nem mond újat. A kommunisták, a viszonyokhoz képest, vagy a burzsoáziát általában, vagy az ipari burzsoáziát, vagy a kispolgárságot támogatják, aszerint, hogy melyikük mozgalma irányul a fennálló társadalmi és politikai állapotok, a feudalizmus vagy a cenzusos burzsoázia uralma ellen. Mégis az előbbi fogalmazás abban különbözik a többitől, hogy hallgatólagosan magában foglalja a nemzeti mozgalmakat is, amennyiben ezek, mint a burzsoázia vagy a kispolgárság mozgalmai, nemcsak a fennálló politikai állapotok, hanem egyúttal az adott társadalmi állapotok, a saját országukban létezőfeudális viszonyok, vagy, a demokratikus kispolgári mozgalmak esetében, az — idegen — burzsoázia uralma ellen fordulnak. Ez a korlátozás lényeges. Mert eszerint a kommunisták — Marx és Engels akkori álláspontja szerint — csak azokat a nemzeti mozgalmakat támogatják, amelyeknek haladó szociális-politikai tartalmuk van. Ellenben azoktól a nemzeti mozgalmaktól, amelyek csak a politikai függetlenség kivívására törekednek, anélkül, hogy a szociális viszonyokon javítani akarnának, megvonják támogatásukat. Azckkal a nemzeti mozgalmakkal pedig, amelyeknek szociális-politikai tartalma reakciós, egyenesen szembehelyezkednek. Marx és Engels tehát kezdettől fogva alárendelte a nemzeti kérdést a társadalmi haladás kérdésének. A nemzeti mozgalmakat nem önmagukban, hanem aszerint értékelték, hogy rendelkeznek-e vagy sem haladó szociális-politikai tartalommal. Ennek megfelelően Engels a legélesebb szavakkal bélyegezte meg azt a nemzeti-felszabadító háborút, amelyet Németország folytatott Napóleon ellen. ,,A dicső felszabadító háború 1813 — 15-ben — írta — . . .esztelenség volt, amelyért minden becsületes és értelmes németnek még sokáig pirulnia kell." A háború eredménye ugyanis lényegében az volt, hogy a régi német feudális-abszolút rendszer győzelmet aratott a Napóleon által képviselt francia polgári forradalmon. Ezen nem változtatott, hogy a háború után egyes német államokban látszatalkotmányt vezettek be, s hogy megindult — anélkül, hogy 1848-ig befejeződött volna — a parasztság feudális terheinek megszüntetése. A nemzeti fanatizmus szítása, aminek segítségével a háborút győzelemre vitték, ilyen körülmények között a feudális reakció céljait szolgálta. Egyébként pedig — mondja Engels — a nemzeti függetlenség hazafias jelszava mögött, amelyet fennen hirdettek a háborúban, „a német burzsoáziá-17 A Kommunisták Kiáltványa, i. h. 42. 1.
