Századok – 1964

Tanulmányok - Pamlényi Ervin: Molnár Erik történetírásáról 931

•938 PAMLÉNYI ERVIN foglalkoztatja: ebben a pár sorban tulajdonképpen már benne foglaltatik a célkitűzése annak a több fronton vívott, három és félévtizedes küzedelmnek, amelyet a társadalmi fejlődéstörvények „humanizálásáért" folytatott, egy olyan felfogás ellen, melynek értelmében a törvények az embertől, az emberi cselekedetektől független, az emberi cselekedeteken teljesen kívülálló erők lennének. „Az ellen léptem fel — mondotta erről legutóbb — hogy elfeledkezünk arról, hogy a társadalmi fejlődéstörvények az emberi cselekedetek törvényszerű formáit öltik fel." Nem térhetünk át történetírásának következő periódusára anélkül, hogy ne emelnénk ki történetfelfogásának még néhány olyan vonását is, amelyik ebben és a következő periódusban egyaránt nagy jelentőségre emelkedett. ,,Be fogja látni — írja ugyancsak Németh Lászlónak —, hogy a marxizmus tudományosságát nem haladhatja meg az idő, mert a marxizmus önönmagának megtartása mellett, önönmagának folytonos meghaladása az időben, hogy a marxizmus nem lehet dogmatikus, mert egyetlen dogmája a dogmák elvetése, hogy nem merevedhet meg, mert szelleme maga a hajlékonyság, hogy nem bízhatja magát emberfölötti törvényekre, mert számára törvények működése és emberi szereplés azonosak, hogy nem szállhat el belőle az élet, mert ő maga nem más, mint az élet ritmusának lüktetése." Ebben a költői fogalmazási! néhány mondatban talán legvilágosabban jut kifejezésre Molnár Erik marxizmusának az a vonása, amelyet ma kétfrontos harcnak neveznénk, s amely akkor is két irányú tiltakozást tartalmazott: egyfelől azokkal szemben hangsúlyozta a marxizmus igazát, akik annak igazságait „túlhaladottnak" minősítették, „idejétmúltnak" tartották, lebecsülték; másfelől azokkal szemben, akik a gyakorlatot, a mindennap felmerülő új tények vizsgálatát elhanyagolták, akik — valahányszor egy gondolat hiányzott - a marxizmus klasszikusait idézgették, a „marxizmus klerikálisai" ellen, akik „azt hiszik, hogy à régi formulák tiszteletével pótolhatják az új tények elemzését" — egy szóval a dogmatizmus ellen. Ugy gondoljuk, azok számára, akik írásait ismerik, eddigi fejtegetéseinket figyelemmel kísérték, nem szükséges külön bizonyítani sem történetírásának dialektikus szemléletét, sem szoros kapcsolatát az „élet ritmusának lüktetésével", sem azt a vonását, hogy a marxizmus szellemét ragadta meg és ezen az úton — nem pedig a tényeket egyes tételek Prokrusztész ágyába kényszerítve,—valóban alkotó módon alkalmazta a marxizmust. De — vétenénk az igazság ellen, ha erről hallgatnánk — Molnár Erik is, mint csaknem valamennyi historikus az elmúlt évtizedekben, akit a munkásmozgalom nevelt, nemcsak eszmei fejlődését köszönhette a kommunista mozgalomnak, de tévedéseiben, hibáiban is osztozott. Ma már úgy látjuk, hogy a valóságosnál nagyobb történeti felelősséget rakott a németországi szociáldemokrácia vállaira a válság éveiben a fasizmus uralomra jutása tekintetében és részese volt a nemzetközi kommunista mozgalom téves megítélésének a szociáldemokrácia egész történelmi szerepének kérdésében is. Németh Lászlónak adott válaszaiban is kissé türelmetlenül vonatkoztatta el magát azoktól az észrevételektől, melyek a szovjetunióbeli szocialista építés tényleges nehézségeire — Németh László szerint alapvető hibáira — vonatkoztak. Persze a vita fő kérdései nem ezek voltak; akkor a feladat a marxizmus igazának, a Szovjetuniónak védelme, a munkás-parasztszövetség sürgetése volt — s mindez egy olyan időpontban, amikor a harmadik utas nézetek meglehetős gyorsasággal terjedtek az értelmiség soraiban.