Századok – 1964

Tanulmányok - Pamlényi Ervin: Molnár Erik történetírásáról 931

M0LN.ÍR ERIK TÖRTÉNETÍRÁSÁRÓL 937 heves invektíváknak tette ki szerzőjüket. Molnár Erik azonban, igaza tudatában, nyugodtan és eltökélten vállalta a hálátlan szerepet; nem hízeleg, hanem kemény és keserű dolgokat mond újra és újra, abban a meggyőződésben, hogy a történetírás akkor szolgálja igazán helyesen az egész nemzet érdekeit, ha melléktekintetek nélkül, a nemzeti múlt reális, kendőzés nélküli szemléletére nevel. Már korai írásaiból kitűnik történetírásának máig is egyik legjellemzőbb vonása — dialektikus szemlélete és módszere. Ma sem felesleges ide iktatni, ahogyan még 1933-ban, Németh Lászlóval folytatott vitájában összefoglalta ennek lényegét. „A marxista dialektika a dolgokat a maguk végső fokon nem uniformizálható egyéniségében, folytonos változásokban, egyetemes, folytonosan változó, rendkívül bonyolult összefüggésükben, örök mozgásban levő egység szolidáris megjelenési formáinak tekinti. Ezért számára a dolgok, amint sohasem teljesen azonosak egymással, úgy soha nem is merev ellentétek. A marxista dialektika olyan bonyolult világot tár fel, amelynek minden tagja »mámoros baccháns táncot« jár, amelyben az azonosak ellentéteseknek, az ellentétek azonosoknak bizonyulnak, egymásba átmennek, egybe esnek és amelyben egyedül a szellem legnagyobb fokú fegyelmezettsége, legnagyobb fokú iskolázottsága teszi csak lehetővé az eligazodást és biztosít a szofisztikával való elveszéssel szemben. Amint tehát a marxizmus nem hisz a dolgok, a társadalmak örök formáiban, úgy nem hisz róluk alkotott örök igazságokban sem. Számára az igazság is folytonos mozgásban levő folyamat, amely a jobban megfigyelt régi és az új tények kívánta folytonos korrekciók segítségével halad egy elérhetetlen, egyedül folyton változó — de egyben mind egyre tökéletesedő — relatív formában adott abszolút igazság felé. A marxista dialektika a valóságról felállított törvényeket, amelyek nélkülözhetetlen támpontjai minden társadalmi cselekvésnek, a folytonos mozgásban levő, összefolyó, bonyolult valóság szükségszerűen durván általánosított, leegyszerűsített, megmerevített képeinek tekinti és minden igyekezetével arra törekszik, hogy e törvények folytonos csiszolásával mind jobban hozzásimuljon a kimeríthetetlen, sokszínű, tovahullámzó valósághoz. És a társadalmi fejlődés törvényeit nem helyezi el az emberen kívül, az emberek fölé, hanem egyedül az emberi cselekvésben, az emberi akaratban, az cm béri cselekvés, az emberi akarat által látja megnyilvánulni őket," Az a történetíró, aki majd vállalkozik a feladatra, hogy lépésről lépésre kibontsa ennek a történetírásnak a fejlődését, ebből a lázasan forró és hidegen fegyelmezett „vallomásból a dialektikához" sok mindent kiolvashat majd Molnár Erik későbbi tudományos munkáira vonatkozólag is. Megfigyelheti majd szellemének „legnagyobb fokú iskolázottságát", a moll y el oly sokoldalúan, újszerűen és gondolatébresztőén tudta a történelem valódi hajtóerőit megvilágítani. Sokszor vetették vitákban Molnár Erik szemére éppen azt, hogy történeti képei „általánosított, leegyszerűsített, megmerevített képek; nem vették észre, hogy a dialektika gyakran szükségszerűen absztrahál, hogy minél világosabban tudja bizonyítani a társadalmi fejlődés menetének törvényeit. Az „örök igazságok elvetése" — vajon nem a dialektikus látásmód tette-e képessé Molnár Eriket arra, hogy félretegye a polgári történetírás kopott, de megszokott sablonjait, hogy szinte felfedezze számunkra a magyar feudalizmus évszázados korszakát, hogy újra értékelje őstörténetünket, hogy új vonásokat rajzoljon meg a jelenkori kapitalizmus gazdasági életében. S az a probléma is, amit legvégül említ — a társadalmi fejlődés törvényeinek kérdése — mindmáig