Századok – 1964

Krónika - Beszámolók kandidátusi disszertációk vitáiról - 877

884 К RÓNIKA közülült ezt magyar hegemónia mellett képzelték el. A disszertáció — mondotta Arató Endre — nem elemzi kellőképpen a magyar történet- és irodalomtörténettudománynak a második világháború alatt megjelent termékeit, amelyek azonban a korszak szerves részét képezték. Rámutatott arra, hogy a polgári irodalomban hangoztatott nemzeti türelmesség az adott viszonyok között jól megfért a hivatalos nemzetiségpolitikával, mely az ,.országgyarapitások" után szintén a türelmessóget hirdette, de a valóságban nem ez realizálódott — mint ez a disszertációból jól látható. Kifogásolta, hogy az Erdélyi Párt tevékenységéről nem kapni elég részletes elemzést és nem került sor a párt lapjának, az Ellenzéknek a kiaknázására sem. A kisebb kritikai észrevételek sorában Arató Endre a Dél-Erdélyre vonatkozó fejezetek rövidségét, az észak-erdélyi román demokraták mozgalmának kis terjedelmű bemutatását,, a munkásosztály egyes rétegeit megfertőző nacionalizmus tárgyalásának hiányosságát kifogásolta. Opponensi véleményének befejezéseként rámutatott arra, hogy a dolgozat pozitívumai messze meghaladják a hiányosságokat, s javasolta Csatári Dániel számára a kandidátusi fokozat odaítélését. Bánki György opponensi véleményében a témaválasztás fontosságára utalt. A második világháború — mondotta — a fasizmus ós antifasizmus szembeállításával világosan tette fel a kérdést országok ós népek előtt, melyik táborhoz csatlakoznak. A két fasiszta csatlós külpolitikáját teszi mérlegre a disszertáció, nemzetiségi politikájuk felett mond ítéletet, olymódon, hogy bemutatja az ellentét tárgyát: Erdélyt, s benne azokat az erőket, melyek felismerik, hogy a történeti igazságot az egyik oldalon sem kereshetik, hogy a felemelkedést csakis az általuk hőn óhajtott társadalmi rendszerváltozás hozhatja, olyan változás, mely túllép a nacionalizmus gyilkos korlátain és véglegesen rendezi Kelet-Európa sorsát . A közel 5 évet. felölelő disszertáció nyelvezetének szépsége, a feldolgozott anyag nagysága — mondqtta Ránki György •— kifejezi azt. a mély gondot, szeretetet és tiszteletet, amellyel a szerző témáját megközelíti és kezeli. Ha csak átlapozzuk a négy és félszáz oldalas munkát s jegyzetapparátusát, akkor is tisztába jöhetünk azzal, milyen nagy anyag áttekintése, értékelése ós feldolgozása után vonta le Csatári következtetéseit ebben a munkában, melyről egészében mindenki csak elismerően szólhat. Hiszen az értekezés nemcsak a román—magyar diplomáciai kapcsolatokat, de a nemzetiségtörténet és a munkásmozgalom legfontosabb eseményeit, ennek eddig meghamisított értelmet és sok homályban maradt részletét dolgozza fel. Aromán—magyar diplomáciai kapcsolatok a második bécsi döntéssel új szakaszba érkeztek. Megindult a nagy versenyfutás a náci Németország kegyeiért, s a disszertáció a magyar olvasó számára a román belviszonyok felvillantásával, a magyar—román tárgyalások feldolgozásával, a román külpolitika ismertetésével ehhez is sok újat nyújt. Bánffy Miklós Romániában folytatott tárgyalásai kapcsán Ránki György rámutatott arra, hogy meg kell mutatni, mi volt a különbség a román és magyar uralkodó osztály háborús magatartásában. 1943-ban nagyjából azonos felfogásból kiindulva mindkét ország vezetőinek tudtával tapogatózások indultak a nyugati hatalmak felé. 1943 végéig nagyjából azonosak az eredmények is. az eltolódások csak 1944-ben következnek be, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy különbékóről szó sem lehet a Szovjetunió részvétele nélkül. Kállay passzívan vár ja az események kibontakozását , a románok viszont stockholmi követükön át felvették a kapcsolatot a szovjet képviselővel ós megkapták a fegyverszüneti feltételeket. A kudarc, illetve a másik oldal sikerének okát két tényezőben kell keresni. Egyrészt a román körök lemondva irreális követeléseikről, célkitűzéseiket egyértelműen Erdélyre korlátozták, a magyar kormány azonban 1943 végén is dunavölgyi vezetőszerepre pályázott s korabeli határairól nem volt hajlandó lemondani. Másrészt az átállás sikere nagymértékben múlott a középrétegek, a tisztikar magatartásán. Romániában a. szovjetellenesség nem lett annyira úrrá, hogy ne ismerjék fel a nemzeti katasztrófát, a németekkel való együttműködés a középrétegekben kényszerűségnek mutatkozott, nem úgy mint a magyarnál, mely sokáig a németekkel való együttműködés híve volt — s úgy látszott — haszonélvezőjévé vált. Amíg Erdély kórdósében a magyar politikára rányomta bélyegét a németektől származó ajándék, melyet most a szövetségesek ellenében kell megvédeni, addig a román közvélemény épp a szövetségesek révén akarta ezt visszaszerezni. Ezután az opponens kiemelte, hogy „tudományos értékben, ábrázolásmódjában, hangulatában egyaránt kiemelkedő" az erdélyi munkásmozgalom tevékenységének bemutatása, a kommunisták vezetőszerepének kidomborít ása. Az értekezés következetesen mutatja be, hogy milyen bonyolult körülmények között folyt a harc a soviniszta uszítás, a népek közt élő előítéletek, sérelmek közepette, a magyar csendőrség és a román sziguranca által üldözve. Jól sikerült rész a kölcsönös nemzetiségi üldözés bemutatása, a két kormány ezzel kapcsolatos kölcsönös vádaskodása céltalanságának kimutatása. A disszertáció elemzi az elnyomás durva ós kifinomult módszereit, s a vegyesbizottság szerepének tárgya-