Századok – 1964

Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 863

864 К RÓNIKA san megszervezni és végigvinni hadászati együttműködésüket; a hadászati együttműködés tartalmát és formáit alapvetően sohasem az egyes hadvezérek szubjektív gondolat- és érzésvilága, hanem a kitűzött háborús cél egyértelműsége (vagy annak hiánya) határozza meg; a szövetséges hadseregek súrlódástól mentes hadászati együttműködésének fundamentuma a tagállamoknak a háború végcél jában kifejezésre jutó politikai érdekazonossága; a kölcsönös bizalom és az önkéntes alárendelés elve alapján létrehozott fővezérlet az egységes akarat leghatásosabb szervezeti formája." A háború kitörése előtt a vezérkarok elképzelései még az ún. „manufakturális hadviselés" körében mozogtak, de a nem várt állás-harc kialakulása után a korszerűsített haditechnika és termékeinek viszonylagosan tömeges alkalmazása a háborúk gépi korszakának kezdetét jelentette. Ismertetve a géppuska, a gáz, a gépkocsik s az első harckocsik és repülők alkalmazását, számuk növelését, az előadó utalt annak a marxista tanításnak érvényes voltára, miszerint a háborúban is a termelőerők fejlettségi foka határozza meg alapvetően a fejlődés ütemét. Kiemelte, hogy az óvintézkedések ős a vereség cihái ítását célzó ellenrendszabályok a harc mechanizmusában is, valamint a védelmi fegyverek és eszközök előteremtésében is rövid idő alatt kifejezésre jutottak (páncéltörő lövegek, légelhárító ágyuk és géppuskák, gázálarc, lángszóró stb.), amelyek a védelem egyéni és kollektív, aktív és passzív eszközei és módozatai voltak. A haditechnika nagyarányú fejlődése ellenére is „bebizonyosodott azonban, hogy a modern haditechnikának is csak tömeges harcbavetése teremt maradandóan hatásos sikert, és sajátosságai (előnyei és hátrányai) feltételezik a gondosan megtervezett, megszervezett és ügyesen kézben tartott együttműködést. — Előfordult esetek viszont azt mutatják, hogy a haditechnika fetisizálása, az élő erők döntő szerepének lebecsülése a kudarcok sorozatát vonhatja maga Után. Bebizonyosodott, hogy a modern háborúnak is legértékesebb alanya az ember, akinek magasfokú szellemi felkészültsége ós erkölcsi akaratereje nélkül a leghatásosabb harci technika sem éri el kitűzött célját — sem támadásban, sem védelemben." Az előadáshoz elsőként hozzászóló G'ilintai József kandidátus, egyetemi docens a magyar uralkodó osztály háborús céljaival foglalkozva rámutatott arra, hogy a Monarchia integritásának védelme már önmagában is imperialista jellegű célkitűzés volt, de a Monarchia vezető államférfiainak tárgyalásaiból az integritás védelmén túlmutató imperialista célok is nyilvánvalóvá váltak. Már 1913-ban kikristályosodott az a célkitűzés, hogy Szerbiát a Monarchia hatalmi szférájába illesszék bele, bár a bécsi körök Szerbia bekebelezésére, a budapestiek vazallus államként a Monarchia keretébe történő beillesztésére törekedtek. Ez a háborús válság napjaiban ismét jelentkező ellentét (Tisza feli pósére) a közös minisztertanácsnak abban a határozatában jutott átmenetileg nyugvópontra, hogy a Monarchia Szerbiát „nem szándékozik bekebelezni". Tisza ingadozására kitérve a felszólaló utalt arra, hogy Tisza háborúellenes álláspontját a román támadástól való f. lelme indokolta, s amikor bebizonyosodott, hogy Románia támadásával nem kell számolni, s az erőviszonyok később a Monarchiára nézve csak még kedvezőtlenebbül alakulhatnak, Tisza is a hadüzenet mellett döntött. Ismertetve Tiszának a háború alatt elfoglalt álláspontját, a felszólaló kiemelte, hogy Tisza elsősorban a Monarchián belüli erőviszonyok fenntaitására törekedett, ennek érdekében kívánta a lengyel területek bekebelezése eset< n ellensúlyként Bosznia, Hercegovina és Dalmácia közvetlenül Magyarországhoz csatolását, majd 1915-ben azt, hogy Szerbia is elsősorban a magyar uralkodó osztályok érdekszférájához tartozzék, ennek érdekében dolgozta ki az 1917 januári közös minisztertanács a maximális (a kongresszusi Lengyelországot, Montenegrót és Észak-Szerbiát bekebelező és Szerbiát vazallus államként a Monarchiához csatoló) és a minimális (a Monarchia integritását biztos.tó és Szerbiát vazallus államként a Monarchiához csatoló) programját is. Farkas Márton akadémiai főelőadó hozzászólásában az osztrák-magyar hadsereg főparancsnokságának (AOK) arról a tervókenységéről szólt, melynek ci Íja a hadsereg egységének megőrzése, a hadseregen belüli forradalmi mozgalmak elfojtása volt a Monarchia fenntartása érdekében. A legnagyobb veszélyt természetesen a Szovjetoroszországból hazatérő hadifoglyokban látta az AOK, s politikai szempontból történő szűrésükre, ill. a gyanútól mentesek fegyelmének helyreállítására a fogoly-vesztegzár-, ill. átképző állomások, büntetőtáborok bonyolult rendszerét hozta létre. Mindez hatástalan maradt, a bevonulási parancsot megtagadók száma állandóan nőtt, s 1918 májusában és júniusában sorozatos lázadások robbantak ki. Az AOK ezután „felvilágosító propagandával", majd külön „Ellenséges propaganda elhárító szolgálat" felállításával igyekezett a csapatok harci szellemét helyreállítani és bekapcsolta a kémelhárítást is a munkába. Valamennyi eljárás és szerv működése teljesen sikertelen volt. Az AOK maga is belátta ezt, s szorgalmazta a különbéke megkötését, ill. az antant fegyverszüneti feltételeinek elfogadását. Komjáthy Miklós levéltáros, kandidátus, a breszt-litovszki béke anyagában fennmaradt és részletesen ismertetett táviratokkal kapcsolatban a távirattal, mint a modern