Századok – 1964

Történeti irodalom - Munkásmozgalomtörténeti tanulmányok (Ism. Mucsi Ferenc) 818

TÖRTÉNETI lliODALOM 821 bizalmiak és szerepel Mosolygó Antal, a magyarországi szindikalista mozgalom régi harcosa egyaránt.) Megismerjük a tanulmányból az ún. forradalmi szocialisták csoportjait is: a szerző a galileisták, a szindikalista munkások, a Gyárközi Bizottságba tömörült antimilitaristák, továbbá a ,,Ma" című szépirodalmi folyóirat köré csoportosuló fiatal művészek felsorolásával ós rövid, frappáns jellemzésével ennek az antimilitarista-szindiknlista irányzatnak valamennyi árnyalatát megemlíti, s ha csak vázlatosan is, képet ad róluk az olvasónak. A tanulmány további értékes része a bemutatott ellenzéki csoportok szerepének leírása az 1918-as októberi forradalomban, valamint a forradalmat követően önálló szervezeti tömörülésükre tett kísérleteik (a „Magyarországi Független Szocialisták Csoportja", továbbá a „Szabó Ervin Kör") ismertetése, amelyek ilyen formában először kerülnek a történeti irodalomba. Megjegyezzük, hogy a Szabó Ervinnel szoros kapcsolatban állt ,,régi" baloldali szociáldemokraták, továbbá a szindikalista munkások s a nagyrészt szindikalista behatás alatt álló „forradalmi szocialisták" különböző esoportjeinak közös fellépése 1918 januárjában a munkástanácsok létrehozása érdekében további kimunkálást igénylő, érdekes eredményeket ígérő mozzanatnak látszik. Jól összefogott képet nyújt a tanulmány az oroszországi volt magyar hadifoglyok között kialakult kommunista csoport tevékenységéről, a hazai kommunista mozgalom, a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakításban betöltött vezető szerepéről. A KMP létrehozásának körülményeit is az eddigi feldolgozásoknál pontosabban ismerjük meg, s a szerző — meggyőző érvek felsorakoztatásával — a pártalakulás sokat vitatott pontos dátumát is meghatározza: I'JIS. november 24-ben. A kommunista párt megalakulásának objektív, gazdasági, társadalmi-politikai feltételeit leíró rész a tanulmány kevésbé sikeres, mert kevéssé kimunkált darabja, ez a körülmény azonban mit sem von le a tanulmány egyéb részei említett újszerűségének, elemzéseinek és leírásainak értékéből. A tanulmány jelentőségét különösen az a körülmény növeli, hogy segít eloszlatni azokat, a személyi kultusz éveiben elter jedt pontatlan és téves nézeteket és adatokat, amelyek annak idején átmentek a köztudatba, s tudományos lelkiismereteséggel tisztázza a párt megalakulásának feltóteleit és körülményeit. Gábor Sándorné: A két munkáspárt egyesülése 1919-ben című munkája arra a kérdésre igyekszik választ adni. hopy miként értékeljük a Kommunisták Magyarországi Pártja és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1919. március 21-i egyesülését. Az egyesülés létrejöttének történelmi körülményeit ismertetve, a szerző külön foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi késztette a szociáldemokratákat, s mi a kommunistákat arra, hogy a két párt egyesülése mellett döntsenek. A szociáldemokrata baloldalról megállapítja, hogy a proletárdiktatúra megteremtésének feltételét, amit őszintén akartak, a két munkáspárt egyesítésében látták, s ezért fenntartás nélkül, örömmel üdvözölték az egyesítés tervét. A nyíltan jobboldaliak ellenezték az egyesülést, s többen (Garami, Peicll stb.) kiléptek a pártból. A centrum tagjai —'a szerző véleménye szerint — az egyesüléssel „elvesztett munkástömegeiket követték, hogy visszaszerezzék őket"; „elismerték a proletárdiktatúrát, mert nem láttak pillanatnyileg más kivezető utat" (17. 1 ). Ezeket a megállapításokat azonban nem követi (vagy előzi meg) olyan megfelelő elemzés, mely bizonyító erővel alátámasztaná ezeket a nagyhorderejű ítéleteket. Ezzel a képpel ellentétes a kommunista vezetők álláspontjának leírása, amely elemzése is egyben az ország 1919 már< ius második felére kialakult belpolitikai és nemzetközi helyzetének. Itt a szerző sokoldalúan elemzi és bizonyítja a kommunista vezetők azon álláspontjának helyességét, hogy a proletárdiktr túra megteremtése érdekében egyesülni kell a szociáldemokrata párttal. Magát az egyesülést a szerző pozitívan értékeli, leszögezve, hogy „egyértelműen állást foglalhatunk amellett, hogy helyesen cselekedtek a kommunisták, amikor megragadták az alkalmat a két párt egyesítése útján a proletariátus hatalmának megragadására" (28. 1.). Az egyesüléssel kapcsolatban felveti, hogy nem lett volna-e szerencsésebb a proletárdiktatúra belső szilárdsága szempontjából az egyesülés helyett a két párt koalíc iójának létrehozása. A szerző azonban válaszában kifejti, hogy a koalíciós formának — kétségtelen előnyei mellett — súlyos hátrányai is lettek volna (rivalizálás a két párt között), s egyébként is „a munkásosztály erői egyesítésének nem a formája dönti el, hogy képes-e a párt betölteni történelmi szerepét a proletariátus diktatúrája idején, hanem az. hogy az adott formát milyen tartalommal tölti meg" (32. 1.). Ezt a tartalmat , amin a szerző az opportunizmus elleni harcot érti, tartja Gábor Sándorné nem kielégítőnek, a kommunistáknak az egyesülés vitán a szociáldemokrata jobboldallal és centrummal vívott eszmei-politikai harc át erélytelennek, kevésnek, megkésettnek. Megállapítja, hogy ennek következtében a Tanácsköztársaság politikájával szemben álló szociáldemokrata vezetők ellenállása jobban érvényesülhetett, gátolta ós