Századok – 1964

Történeti irodalom - Munkásmozgalomtörténeti tanulmányok (Ism. Mucsi Ferenc) 818

822 TÖRTÉNETI lliODALOM 822 fékezte a munkáshatalom lendületét, de — sok korábbi értékeléssel ellentétben — „nem a két párt egyesülése döntötte el a proletárhatalom sorsát" (37. 1.). Befejezésül megjegyezzük, hogy az értékes, bár túlzottan rövidre fogott munka tartalmaz bizonyos módszertani gyengeségeket. Közülük a legfőbb az, hogy a szerző gyakran citálja Marx, Engels, Lenin egyes, a témával közvetlenül össze nem függő meg­állapításait (gyakran csak megjegyzéseit), s azokat egy-egy újabb gondolatsor indítója­ként s a 19-es események megítélésének mércéjeként alkalmazza. Érdekesen ós színesen, az anyag alapos ismeretére vallóan írja le az illegális kom­munista párt I. kongresszusát Szabó Agnes A KMP első kongresszusa című tanulmányá­ban. Megállapítja, hogy bár az 1950-es évek elején a kongresszusról írt cikkekkel szemben az 50-es évek második felében megjelent párttörténeti tananyagok jórészt korrigálták a személyi kultusz légkörében kialakított hamis képet, a pártnak a kongresszuson elfoga­dott stratégiai irányvonalát túlságosan szigorúan ítélik meg. A kongresszuson kialakított stratégiai irányvonal — állapítja meg a szerző — valóban helytelen volt, midőn a prole­tárdiktatúra megvalósítását -— ha nem is közeli, de közvetlen — célként állította a párt elé, de figyelembe kell venni, hogy a Komintern V. kongresszusának határozatai az egész nemzetközi munkásmozgalom elé ezt a feladatot állították. A kongresszus felismerte a demokráciáért folytatandó harc szükségességét, ennek azonban csupán taktikai jelen­tőséget tulajdonított, s a demokratikus feladatok megoldását a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen küzdelem során kívánta elérni. A szerző a kongresszuson kidolgozott e taktikai irányvonalat — helyesen — úgy értékeli, hogy az — gyakorlati alkalmazása során —lehetővé tette volna a kommunisták számára annak felismerését, hogy a magyar­országi osztályerőviszonyok között a soron levő forradalom nem proletár-, hanem demo­kratikus forradalom lesz. Erre a — helytelen stratégiai célkitűzést korrigálni képes — gyakorlatra azonban nem került sor. Szabó Ágnes megállapít ja, hogy a párt 1926 decemberében tartott plénu­ma —- a földreform elvetésével (s csupán a radikális földosztás elismerésével), továbbá a demokratikus köztársaságért folytatandó harc elutasításával — semmissé tette az I. kongresszus előremutató, a demokratikus erők tömörítését elősegíteni hivatott mozzana­tait, a KMP-ben felülkerekedett s a 20-as évek végén elhatalmasodott a szektariánizmus. Hiányolható azonban a tanulmányból annak a vizsgálata, hogy mi idézte elő a pártban 1926 végére ezt a változást , a szektás irányvonal ilyen felülkerekedését ; mennyi­ben függött ez össze a nemzetközi kommunista mozgalom általános irányvonalával, to­vábbá a magyar kommunista emigrációban dúló frakcióharcokkal, vagy esetleg egyéb körülményekkel is. Nem kap kellő megvilágítást az a kérdés sem, hogy miként fejlődött a KMP értékelése a korabeli magyarországi politikai rendszerről. A szektás irányvonal eluralkodását a KMP-ben a 20-as évek végén — a KMP I.és TI. kongresszusa között — Horváth Zolidnné : A Kommunisták Magyarországi Pártjá­nak II. kongresszusa című munkája kíséri nyomon, kimutatva azokat a külső körülménye­ket, hatásokat (a Komintern VI. kongresszusa), továbbá felsorolva azokat a párton belüli mozzanatokat, amelyek a szektásság elmélyülésének egy-egy újabb állomását jelezték, azonban ez a munka sem ad választ az okokra, csupán az okozatokat ismerteti. Az 1928. évi júliusi plénum, majd a Blum-tózisek elítélése, a Külföldi Bizottság tézis­tervezete s a Komintern Végrehajtó Bizottságának Nyílt levele, a pártban a 20-as évek végén ismét jelentkező frakcióharcok említése stb. — mind sorra kerülnek a munka lap­jain, anélkül azonban, hogy a közöttük fennálló összefüggésekre fény derülne, hogy a Blum-tézisekben jelentkező, a demokratikus összefogás politkájának lehetőségeit fel­csillantó elgondolások felvetésének okai és jelentősége kellő megvilágítást nyernének. Magának a kongresszusnak leírása-elemzése kielégítőbb. Á szerző a pártnak a kong­resszuson kidolgozott fő politikai irányvonalával kapcsolatban arra az álláspontra helyez­kedik, hogy ,,a kongresszus eltúlozta a gazdasági válság következményeinek, köztük a dolgozó tömegek forradalmasodásának mértékét", azt helytelenül objektív forradalmi helyzetként értékelte (45. 1.). Ebből adódott, véleménye szerint , az, hogy a párt továbbra is fenntartotta a közvetlen proletárforradalom stratégiai jelszavát, hogy erőteljesen szor­galmazta a „nyíltsisakos politikát", azaz az „akciópárt" minden áron való megteremté­sét, ami súlyos konspirác iós válságokra s ezen át a párt iránt bizalmatlanságra is vezetett, azon túl, hogy a vörös szakszervezetek alakításának követelésével, továbbá a paraszt­sággal kapcsolatos politikája révén fokozódott a párt elszigetelődése, ha időnként, egy-egy akció kapcsán, sikerült is nagyobb tömegeket megmozdítania. Horváth Zoltánné a poli­tikai hibák további elméleti forrásaként megemlítit a szociáldemokrácia történeti szere­pének káros értékelését, a „szociálfasizmus" elméletének befolyását, s Palmiro Togliatti nyomán kimutatja, hogy ez elmélet politikai alkalmazása olyan erők közeledését ered-

Next

/
Thumbnails
Contents