Századok – 1964

Történeti irodalom - Munkásmozgalomtörténeti tanulmányok (Ism. Mucsi Ferenc) 818

820 TÖRTÉNETI lliODALOM 820 szervezetek (Általános Munkásegylet, Általános Munkáspárt) és a polgári „szélbal" illetve a függetlenségi párt közötti kapcsolatokra nézve felvázol. A szerző kimutatja, bogy a megalkuvó irányzatok a mind kifejezettebben csupán „közjogi" — tehát nacionalistává — váló polgári ellenzékkel kötött szövetségek révén a munkásosztály erőit alárendelték az ellenzék politikai érdekeinek, s akadályozták az önálló proletár-politika kialakulását s az önálló proletárpárt létrejöttét. Ezzel szemben a munkásszervezetekben fellépő osztályharcos csoportok felismerték, hogy az önálló marxista tömegpárt megteremtése csak úgy lehetséges, ha a munkásosztályt sikerül kiszakítani mindenfajta polgári ideológiai és politikai befolyás, Magyarországon ebben az időben főként a nacionalizmus, hatása alól. Ezen az úton jut el az Általános Munkáspártba tömörült munkásosztály — a nemzetközi munkásmozgalom segítségével — 1889—1890-ben oda, hogy létre hozza a maga önálló, marxista tömegpártját, hogy megalakítsa 1890 decemberében a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot. Kár, hogy a szerző újszerű s igen meggyőző fejtegetéseiben ennél a pontnál megáll, s nem ismerteti a létrejött tömegpárt ideológiai-politikai ós szervezeti kereteit, hogy — ezáltal — nem összegezi a magyarországi munkásmozgalom addigi fejlődósét. Ugyancsak hiányolható, bár sok kórdós kifejtését bizonyára a szűkre szabott terjedelem nem tette lehetővé, hogy az I. Internacionálé magyarországi szekcióinak működését nem elemzi bővebben: a marxista tanok elterjedésében játszott szerepük leírása-elemzése további hasznos adalékokkal gazdagíthatná a szocializmus hazai történetét. Az 1880-as évek frakcióharcainak leírásában a szerző ítélete az egyes csoportokkal és irányzatokkal szemben túlzottan szigorúnak tűnik; a frakciók, a különböző taktikai irányvonalak kialakulását. létét — többek között — a mozgalom kezdő, iránytkereső lépései magyarázzák, megítélésüknél. véleményünk szerint, ezt a szempontot is figyelembe kellett volna venni. Erényi Tibor: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1914 előtti tevékenységéről című tanulmánya is számos figyelemreméltó új megállapítást tartalmaz. Aszerző a magyarországi szociáldemokráciában a századforduló után kialakuló ós megszilárduló elméletipolitikai irányzatot egyértelműen centrista politikai és a németországi ortodoxokhoz csatlakozó elméleti áramlatként értékeli. A személyi kultusz időszakában az első világháború előtti szociáldemokrát iáról kialakított hamis képpel szemben a tények s a történeti helyzet objektív értékelése alapján kimutatja, hogy a párt vezetői elutasították a Bernstein-féle rcvizionizmust, hogy programjukban kiálltak a demokratikus, majd szocialista Magyarország megteremtésének követelése mellett, bár e célok megvalósításának módszereit —- dogmatikus elméleti és opportunista gyakorlati megfontolások alapján — gyakran reformista módon közelítették meg. A demokratikus Magyarország megteremtéséért folytatott küzdelemben alkalmazott szociáldemokrata taktika hatékonyságát csökkentette, hogy a párt vezetői lebecsülték az agrár- és a nemzeti-nemzetiségi kérdés jelentőségét e küzdelmek s általában a néptömegek felszabadító küzdelme szempontjából. Újak ós helytállók a szerzőnek a magyarországi szocialista munkásmozgalom összetételére, a párt tömegbázisára vonatkozó számításai, megállapításai is; annak a ténynek a rögzítése, hogy a szociáldemokrata párt- ós szakszervezeti mozgalom politikája — többek között a választójogi tömegmozgalom — „általában az összmunkásság érdekeit képviselte, sőt, ezen túlmenően az egósz dolgozó nóp érdekében állott" (5—6. 1.). Érdekesek — bár igen rövidre fogottak — a pártellenzókre vonatkozó fejtegetések is. A „kongresszusi ellenzéknek" mint külön csoportnak a szerepeltetése azonban problematikusnak tűnik; a szerző által „kongresszusi ellenzéknek" nevezett csoport — mint ez a Szabó Ervin-levelezés anyagából kitűnik — nem volt önálló, szorosan kapcsolódott Szabó Ervinhez, ha annak szindikalista koncepcióját jórészt nem is fogadta el. A tanulmányt az előadásmód polemikus jellege olvasmányossá, a párt oktatásban is jól felhasználhatóvá teszi. A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulásáról szól Mihi György tanulmánya. A szerző átfogó képet rajzol azokról a magyarországi forradalmi áramlatokról, amelyeknek az Oroszországból hazatért kommunista volt hadifoglyokkal való egyesülésével alakult meg a Kommunisták Magyarországi Párt ja. A baloldali szociáldemokraták három csoportját ismerjük meg a tanulmányból: a ..régi" baloldali ellenzék tagjait (László Jenő. Vágó Béla, Szántó Béla stb.), a háború vége felé kialakuló „új ellenzéket" (Landler Jenő, Hamburger Jenő, Nyisztor György, Czóbel Ernő stb.), továbbá az ellenzéki bizalmi férfiak csoportját (Chlepko Ede, Fiedler Rezső, Cservenka Miklós, Szaton Rezső ós sokan mások). Tevékenységükről csupán néhány sornyi utalásból értesülünk, nem eléggé kidolgozott о csoportok ideológiai-politikai jellemzése, annak bemutatása-elemzése, hogy milyen elméleti és gyakorlati kérdésekben ós mely megfontolások alapján fordultak szembe a szociáldemokrata párt vezetésével. (így szerepelhetnek az ellenzéki bizalmaiak felsorolásában egyszerű, „a szociáldemokrata párt politikájával elégedetlen" munkás