Századok – 1964

Történeti irodalom - Erényi Tibor: A magyarországi szakszervezeti mozgalom kezdetei. A budapesti szakszervezeti mozgalom kialakulása 1867–1904 (Ism. Mucsi Ferenc) 795

802 TÖKTÉNETJ IKODAJ.OM hívták életre, amelyek tiltották a szakszervezetek sztrájkirányító tevékenységét, sztrájkalap gyűjtését, politikai szervezeteknek fiókegyesületek alakítását stb. A szerző ezt a körülményt nem említi s nem ismerteti a szabadszervezetek ilyenirányú — féllegális — tevékenységét sem. Ennek valószínű oka a források szinte teljes hiánya; a kérdés jelzésének elmulasztása azonban így is a munka hiányossága marad. A szerző a továbbiakban ismerteti és elemzi az 1904 nyarán felvett első szakszervezeti statisztika eredményét. Eszerint a szervezetek fejlődése a válságot követő években meggyorsult, s az 1902 januári létszám (10 000 fő) 1904 derekára több mint ötszörösére ugrott (52 000 fő). Ez a szám a következő években tovább nőtt, s a háború előtti időszakban mintegy 100 000 főben stabilizálódott. 1904-ben a fővárosi munkásság 30%-a, a vidékinek közel 7%-a volt szervezett; nagyobb részük szakmunkás, túlnyomó többségük férfi, a nők szervezettsége nagyon kezdetleges volt. A szerző megemlíti, hogy ebben az időben indult meg a szakszervezeti bürokrácia kialakulása is, s leírja, hogy a Szakszervezeti Tanácsnak ós az egyes országos szövetségeknek már voltak fizetett titkáraik (szövetségekként egy-egy), továbbá a szakegyleti helyiségeket rendben tartó gondnokaik. A szerző adatai azonban a szakszervezeti bürokrácia fejlődósének olyan kezdeti szakaszát dokumentálják, amikor még korai bürokráciáról beszélnünk. A szerveAjtt munkásság nemzetiségi összetételéről, ami a korabeli kimutatásokban nem szerepel, a különböző nyelveken (magyar, német, szlovák stb.) megjelent szaksajtó példányszáma alapján kívánt a szerző valamelyes képet nyújtani. Ez a módszer azonban, bár ad bizonyos képet, mégsem nyújt eléggé megbízható adatokat — részint a magyarosodás folyamatának előrehaladása, részint a magyar nyelv ismeretének bizonytalansága, részint az egyes munkáskategóriák közötti műveltségbeli szintkülönbség következtében (az írástudatlanok nagy száma a segédmunkásság körében stb.). A szaksajtóról közölt adatok azt bizonyítják, állapítja meg a szerző, hogy a szakszervezetek befolyása taglétszámukon túlterjedt; az 1904. év végi adatok szerint a szaklapok példányszáma mintegy 20%-kal meghaladta a szervezett munkásság létszámát (278. 1.). Erényi Tibor bőséges adatok alapján ismerteti a szakszervezetek tevékenységét az 1903—1904 folyamán megélénkült sztrájkmozgalmakkal kapcsolatban. Megállapítja, hogy a szakszervezetek fő tevékenységi területe a munkásság gazdasági küzdelmeinek szervezése és vezetése volt : hangsúlyozza a szervezkedési szabadságért, a bizalmi férfi rendszer elismertetéséért vívott harc nagy jelentőségét. Sajnálatos, hogy a szakszervezeteknek a gazdasági harcot szervező-vezető munkáját — egy-egy szervezet tükrében, adott sztrájkharc kapcsán — nem mutatja be, s mint ezt már jeleztük, általában nem elemzi a szakszervezetek, illetve szabadszervezeteik ilyen irányú tevékenységét. A szervezett munkásság harcának eredményeként a belügyminiszter kénytelen volt — 1904-ben kibocsátott rendeletében —• elismerni a munkásság sztrájkjogát, ha érvényben hagyta is a megelőző kormányoknak a szervezkedést, a sztrájkalapgyűjtést korlátozó vagy tiltó rendelkezéseit. így, írja a szerző, joggal állapíthatta meg a korabeli Népszava, hogy „sztrájkolni szabad — de nem lehet" (315. 1.). Szerkezetileg nem a helyén van — inkább zárófejezetként kellett volna elhelyezni — a szakszervezetek művelődésügyi tevékenységének ismertetése. Különösen figyelmet érdemlő a szakszervezeti oktatómunka leírása, amely nagy teret szentel a Társadalomtudományi Társaság által rendezett munkástanfolyamoknak, ha elemzésében olykor szigorúbban ítéli is meg a későbbi polgári radikálisok tevékenységének, ideológiaipolitikai hatásának káros vonásait. A szigorú ítéletet olykor maga a szerző oldja fel olyan tények leírásával, mint a rendőrség akciója a munkáselőadások ellen, mint annak a ténynek a rögzítésével, hogy a munkások jobbat nem kaphattak volna a fennálló feltótelek között stb. Éppen ezért problematikusnak tűnik a szerzőnek az az állítása, hogy a Társadalomtudományi Társaság munkáselőadásainak akciója „végső fokon a pártvezetősóg általános opportunista politikai irányvonalának, burzsoá uszálypolitikájának következménye volt" (285. 1.), ha elfogadható is az a véleménye, hogy az előadások világnézeti vonatkozásait marxista elemzésnek kellett volna alávetni. A szakszervezetek kulturális nevelő erejének nagy jelentőségére hívja fel a figyelmet a szerző, midőn — ha röviden, sokszor csak egy-egy utalással is — a könyvtárak állományáról, a munkásszínjátszás, a munkásdalegyletek stb. alakulásáról nyújt tájékoztatót. Csak sajnálni lehet, hogy a különböző munkás önképző egyletekre, azok működésére néhánysoros utalásokban és lábjegyzetben (392.1.) tér ki a szerző, ha e szervezetek (a Budapesti Munkáskör, az Egyenlőség, a Szabadság, a Jövő Munkásképző Egyletek, a Budapesti Szlovák Munkásegylet, a Sila lengyel munkásegylet, az Olasz Munkások Önképző Egylete, a Vorwärts német munkásképző egylet stb.) nem tartoztak is a Szak-