Századok – 1964

Történeti irodalom - Erényi Tibor: A magyarországi szakszervezeti mozgalom kezdetei. A budapesti szakszervezeti mozgalom kialakulása 1867–1904 (Ism. Mucsi Ferenc) 795

TÖÜTÉNETI JiiODALOM 801: politikai viszonyok azonban lehetővé tették a munkásság többé-kevésbé legális szervezkedését, legális munkássajtó megjelenését stb. Ebben a tekintetben tehát Magyarország munkásmozgalma is különbözött a teljes illegalitás feltételei közé szorított oroszországi mozgalomtól. A demokratikus szabadságjogok teljes kivívása, az ország politikai és gazdasági életében mutatkozó feudális maradványok elleni küzdelem, a Monarchiában élő valamennyi nép szabad nemzeti fejlődésének kiharcolása — ezek voltak a magyarországi szocialista munkásmozgalom közvetlen feladatai a századfordulót követő időben, s a párt 1903-ban elfogadott programja több-kevesebb hibával ezt az objektív feladatot fejezte ki (bár nem beszélt például a feudális eredetű nagybirtokosrendszer radikális megszüntetéséről, ami pedig az ország demokratizálásának döntő feladata volt). Történetírásunk legújabb eredményei ma már túlmutatnak azon a korábban általánosan elfogadott s a könyvben —ebben a kérdésben — fellelhető, kellőképpen meg nem alapozott koncepción, amely a korszak politikai mozgalmaitól olyan törekvések kifejezését, olyan követelések vállalását kéri számon, amelyek korábbi vagy későbbi időszakok aktuális problémáiként jelentek meg, de az adott korszakban nem hatották át a politikai életet, nem voltak a tömegek előtt ismeretesek vagy éppen népszerűek. A Habsburg-ház elleni fellépések aligha találtak volna nagyobb visszhangra , s a soknemzetiségű ós a magyar nacionalista polgári-dzsentri ellenzékkel élesen szembenálló internacionalista munkásság körében a magyar nemzeti törekvések sem találhattak volna megértésbe, minthogy azok elsődlegesen nem is a munkásosztály érdekeit fejezték ki. A szociáldemokrata párt az. önálló vámterület pozíciójára helyezkedett ugyan (ezt a határozatot a szerző részletesen ismerteti), anélkül azonban, hogy annak tényleges megvalósítását gyakorlati célként maga elé tűzte volna. A pártnak valójában nem is volt kidolgozott programja a nemzetinemzetiségi kérdésben, de a Monarchia demokratizálásának, a benne élő népek nemzeti jogai biztosításának útján megoldhatónak vélte — s tegyük hozzá: nem minden reális alapot nélkülözően — a nemzeti kérdés bonyolult, szövevényét . A párt követelte az országban élő valamennyi nemzet egyenjogúsítását ; többet a magyarországi nemzeti mozgalmak vezetői sem igen követeltek, még a magyar függetlenségi ellenzék sem akarta az Ausztria^ tói való teljes elszakadást. Miért- követelte volna tehát, a szociáldemokrata párt, a magyar nemzeti függetlenséget? A szociáldemokrata párt 1903-ban elfogadott programjának s az ennek alapján kialakított párt,taktikának legfőbb hibájául tehát nem azt kell felrónunk, amit a szerző felsorakoztat. A pártprogram és taktika reformizmusa mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy a demokratikus Magyarország megteremtésének módszerét nem a munkásosztálynak a paraszti-agrárproletártömegekkel és a nemmagyar népekkel kötendő forradalmi szövetségében látta, hanem — az általános választói jog révén — az uralkodó osztályok különböző csoportjaival való alkukötésekben kereste. Ez a szociáldemokrata pártban a századforduló után egyre inkább elhatalmasodó, bár nem állandó intenzitással megnyilvánuló reformizmus volt az az ideológiai-politikai keret, amely között a magyarországi szakszervezeti mozgalom fejlődése, országos kiépülése végbement. Az 1903. évi kongresszuson elfogadott szervezeti szabályzat, rögzítette azt az évtizedes gyakorlatot, hogy a párt-és szakmai szervezetek nem váltak szót, hogy lényegében a párt a szakszervezetekre épült. Erényi Tibor — helyesen — megállapítja, hogy a századfordulót követően ez az összefonódás már nem segítette, hanem gátolta az egész szocialista mozgalom fejlődósét (253. 1.). A politikai és szakmai mozgalom szótválasztását, önálló politikai pártszervezetek létrehozását követelte a pártban fellépő, jórészt Szabó Ervin vezetése alatt álló baloldali ellenzék, amely a reformista tendenciák elleni küzdelem egyik fontos, ha ugyan nem legfontosabb feltételét abban látta, ha a politikai és szakmai szervezetek szétválasztása révén kivonja a szocialista pártot a szakszervezetek reformista vezetőinek befolyása alól. Valamivel később a szakszervezeti vezetők, Jászai Samu maga is, ugyancsak a két szervezet szétválasztására törekedtek; azt hangoztatták. hogy a politikai küzdelmek, a választójogi tüntetések szervezése stb. elvonják az erőt a gazdasági harcoktól. Kétségtelen, hogy ez a törekvés magában rejtette a szakszervezetek depolitizálódásának veszélyét, de ez a lehetőség csak abban az esetben vált volna bizonyossággá, ha a párt nem találta volna meg a szakszervezetek politikai irányításának megfelelő módját. (Nem oszthatjuk ezért Kabos Ernőnek a könyvről a Párttörténeti Közlemények 1963. 1. számába írt recenziójának azt a kritikai észrevételét, hogy — Erényi Tibor véleményével ellent étben —,, a szabadszervezetek politikai tevékenysége nem gátolta, hanem ,,bizonyos fokig fellendítette a szakszervezeti jellegű munkát is") (ld. Párt,történeti Közlemények. 1963. 1. sz. 197. 1.). A szakszervezeteknek és pártszervezeteknek ez az összefonódása -— mint a szerző is említi — az egyesülési szabadság elégtelensége folytán alakult ki. A szakszervezetek mellett létrehozott szabadszervezetek működését éppen azok a hatósági intézkedések