Századok – 1964

Történeti irodalom - Erényi Tibor: A magyarországi szakszervezeti mozgalom kezdetei. A budapesti szakszervezeti mozgalom kialakulása 1867–1904 (Ism. Mucsi Ferenc) 795

TÖÜTÉNETI JiiODALOM 799: clés tárgyalásánál,— helyesen — elveti azt a korábban gyakran hangoztatott vulgáris nézetet, mintha az opportunizmus hirdetői a kisipari munkásságra, az osztályharcos vezetők pedig a nagyipari szakmák munkásaira támaszkodtak volna. Kimutatja, hogy mind a két oldalon megtalálhatók voltak a munkásság mind a két csoportjának, rétegének képviselői (185—186. 1.). A támadás, amely átmenetileg újabb pártszakadásra vezetett, 1896 őszén az opportunista elemek győzelmével végződött; az 1896 decemberében végrehajtott újabb pártegyesítés az opportunizmus győzelme volt; s az opportunizmus ezidőtől kezdve uralkodó tendencia maradt a magyarországi szociáldemokrata mozgalomban. Az egyesítés, mint Erényi Tibor írja, sok vonatkozásban „meghatározta a szakszervezeti mozgalom alakulását is". „A pártvezetősóg opportunista magatartása a szakszervezeti mozgalom fejlődését eleve bizonyos korlátok közé szorította és megszabta annak számos fontos jellemvonását" (186. 1.). A pártmozgalomban bekövetkezett fordulat nem vágta ugyan útját a szakszervezetek fejlődésének, de a magyarországi ipari fejlődós megtorpanásával, a nagyarányú munkanélküliséggel s а Вánffy-kormány mind erőteljesebbé váló terrorjával együtt annak hosszú stagnálását eredményezte. 1898 elején a fővárosi szakszervezetek választmányi ülése foglalkozott a szakegyletek fejlesztésének kérdéseivel, s az osztrák szakszervezeti tanács 1893-ban elfogadott programja nyomán meghatározta az újjászervezendő magyarországi szakszervezeti tanács célkitűzéseit ós ügykörét. A Bánffy-terror elleni szívós küzdelmek, nagyarányú sztrájkharcok eredményeire támaszkodva 1899 tavaszán összeült a magyarországi szakszervezetek I. országos kongresszusa. A kongresszus megszilárdította, egységesítette a szakszervezeti szervező munkát, létrehozta az új szaktanácsot, a magyarországi szakszervezetek központi irányító testületét; helyes határozatokat hozott a sztrájk- és egyesülési szabadság védelmében stb. Ezzel együtt a kongresszus tárgyalásaiból kiderült az is, hogy a szakszervezeti mozgalom annak a magyarországi szocialista szervezkedésnek a része, amely „ugyan nem adta fel szocialista célkitűzéseit, de a forradalmi módszereket elutasította" (205. 1.). Más szóval: a szakszervezetekben is a pártmozgalomban uralkodó reformizmus került túlsúlyba. Erényi Tibornak ezzel a megállapításával a kérdés lényegét illetően mindenképpen egyet kell értenünk, hiányolható azónban a kérdésnek részlotesebb elemzése; annak kimutatása, hogy miként a pártmozgalomban, a szakegyletekben is, nemcsak az egyszerű tagság, hanem a vezetők körében is. az 1896-os fordulat ellenére továbbra is megmaradtak, ha visszaszorítva, ha kisebbségben is, az opportunizmust elítélő, az osztályharcos, forradalmi küzdelmet hirdető-követelő irányzat hívei, akik sztrájkharcok, politikai megmozdulások, tüntetések alkalmával nem egyszer érvényesíteni is tudták a maguk elképzeléseit. Többek között éppen ez volt az oka annak a jelenségnek, amelyet a szerző is hangsúlyoz, hogy maguk az opportunista vezetők is gyakran kényszerültek arra, hogy nemcsak radikális hangot, de elveikkel ellentétben radikálisabb lépéseket is tegyenek a mozgalomban. A kérdésnek még összetettebb vizsgálata további érdekes eredményeket adhatott volna, s a szakszervezetek múltjának pontosabb felderítését tette volna lehetségessé. A könyv utolsó fejezete a XX. század eleji szakszervezeti mozgalom főbb kérdéseit taglalja. Kimutatja, hogy az 1900—1903. évi gazdasági válságnak kettős hatása volt a mozgalomra : radikalizálta a munkásságot, s ugyanakkor rendkívül megnehezítette a szakegyletek elsősorban anyagi helyzetét. A szerző foglalkozik a munkanélküliség elleni küzdelemmel; sajnálható, hogy a szaktanács és a pártvezetőség ezzel kapcsolatos 1900—1901 folyamán tett lépéseit nem ismerteti (a munkanélküliek röplapjai, amelyeket a képviselőház ülésén szórtak le a karzatról, a Szaktanács beadványa az országgyűléshez a munkanélküliség tárgyában stb.). Sok új anyag bevonásával mutatja be a Mezőfi Vilmos vezette Újjászervezett Szociáldemokrata Párt megalakulását, hatását, szerepót a budapesti szakszervezeti mozgalomban, bár ez a kép széttöredezik, minthogy egy-egy eseményét — szükségtelenül, csupán a kissé mereven értelmezett kronológiai elvnek engedve •— több helyütt is tárgyalja (így például a vasas szakszervezet és az újjászervezettek kapcsolatait három, egymástól igen távol eső anyagrészben tárgyalja, holott a kérdés midössze három esztendőt ölel fel). Sajnálható az is, bár a téma leszűkítése a fővárosi szakszervezeti mozgalom történetére valamelyest indokolja, hogy a szerző egyáltalán nem foglalkozik az újjászervezett szociáldemokrata párt vidéki, mindenekelőtt szentesi kapcsolataival, előadásából ilyenképpen nem válik világossá, hogy mi készteti a párt vezetőit arra, hogy tevékenységüket elsősorban a Tiszántúl szegényparaszti-agrárproletár tömegeire terjeszszék ki: nem említi azt sem, hogy a párt lapja, a Szabad Szó, mint a szentesi szociál demokrata földmunkások lapja indult meg; hogy a párt alakuló kongresszusán rész