Századok – 1964

Történeti irodalom - Erényi Tibor: A magyarországi szakszervezeti mozgalom kezdetei. A budapesti szakszervezeti mozgalom kialakulása 1867–1904 (Ism. Mucsi Ferenc) 795

798 TÖBTÉNETl IBODALOM szakszervezetek kérdésében pedig magáévá tette az osztrák szociáldemokrácia hainfeldi kongresszusának e kérdésben elfogadott határozatát, lerakta a modern szakszervezeti mozgalom elvi alapjait, s meghatározta szervezeti kereteit is. Mint Ausztriában, Magyarországon is a szakszervezetek ós a pártszervezetek egybefonódtak, nem különültek el egymástól; a szerző megállapítása szerint ez a helyzet —- az adott feltételek között — pozitív jelenség volt, amely elősegítette a munkásság osztályharcos, marxista szervezkedését. A kongresszus helyes határozatainak érvényesítéséért azonban harcot kellett még vívni a mozgalomban mutatkozó különböző antimarxista tendenciákkal: a nyomdászok körében erősen ható ökonomista nézetekkel, továbbá az asztalosok, de más szakmák munkásai körében is mutatkozó nacionalista hatással. Míg az ökonomizmust viszonylag könnyen ki lehetett szorítani a mozgalomból, a nacionalizmus a munkásság széles rétegeire még igen nagy hatással volt. Ahhoz tehát, hogy a munkásságot el lehessen szakítani az uralkodó osztályoktól, elsősorban a nacionalizmus elleni éles küzdelemre volt szükség.* A szakegyleti mozgalomban az 1890-es évek elején ez a küzdelem a „nemzeti demokrata" mozgalom ellen vívott harcban sikereket ért el, s a „nemzeti demokrata" mozgalom teljes széthullását eredményezte (127—134. 1.). Megjegyezzük, hogy a szerző, ismertetve a párt 1890. évi decemberi kongresszusának a szakszervezeti mozgalommal kapcsolatban elfoglalt álláspontját, az elhangzott reférátumok szóhasználatának, egyes kitételeinek a valóságosnál nagyobb jelentőséget tulajdonít; a kartellekre és a munkaadói szervezetek meglétére hivatkozó, s ezzel is a munkásság szakmai szervezkedésének szükségességót igazolni igyekvő előadói beszédet a szerző — nyilvánvaló túlzással — „a monopolkapitalizmusra való átmenet időszakára mutató" jelenségnek nevezi (124. 1.). 1891-ben megalakult a Szakszervezeti Tanács, melynek irányító, szervező munkája újabb nagy lendületet adott a mozgalomnak. A Szaktanács vezetése kezdettől fogva Jászai Samu kezében volt, aki — a szerző helyes jellemzése szerint — lelkes harcosa volt a szakszervezeti mozgalomnak, fejlődését azonban „elszigetelten, nem a szocialista mozgalom nagy kérdéseivel való összefüggéseiben látta, s munkáját bizonyos prakticizmus jellemezte" (154. 1.). Hasonló helyes véleményt alakított ki a mozgalom másik kiemelkedő vezető személyiségéről, Teszársz Károlyról is, elvetve a korábbi, a személyi kultusz időszakában alkotott elmarasztaló értékeléseket. 1892-ben az Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár körül csoportosuló opportunista elemek támadása az Engelmann-féle pártvezetőség ellen visszavetette a szakszervezeti mozgalmat is, lelassította fejlődésének ütemét . Erényi Tibor részletesen leírja, hogy az egyes fővárosi szakmai szervezetek a pártviszályban melyik fél oldalára álltak. Nem sikerült azonban kellőképpen megmutatnia azt, hogy a szervezeteket, illetve vezetőiket milyen megfontolások késztették arra, hogy ezt vagy azt az irányzatot, csoportot támogassák. Felvetődik ezzel kapcsolatban az a kérdés is, hogy az Engelmannt támogató aradi ós erdélyi munkásszervezetek milyen kapcsolatban álltak a budapesti, ugyancsak a pártvezetőség mögött álló szervezetekkel, mi volt a szerepük a fővárosi szakegyleti fejlődést is erőteljesen befolyásoló pártviszályban. A szerző azonban nem ad választ ezekre a kérdésekre, nem világítja meg kellőképpen a szakegyletek szerepét az 1892—1893 folyamán lezajlott küzdelmekben. Énnél a kérdésnél ismételten bebizonyosodik, hogy a szakszervezeti történet leszűkítése a fővárosi események ismertetésére nem nyújthat teljes képet a mozgalom helyzetéről. A pártviszályt követő időszak, a Silberberg Ignác vezette pártvezetőség munkája nyomán, rendkívül eredményes volt a szakszervezeti mozgalom fejlődésére is. 1894 őszén újjászervezték a Szakszervezeti Tanácsot ; a szakegyletek vezetésével nagyarányú és eredményes sztrájkharcok zajlottak le: „a szakegyletek az egyesítő kongresszus után erőteljes, osztályharcos tevékenységet fejtettek ki" (180. 1.). A szerző megemlíti, hogy közvetett adatok arra utalnak, hogy ezt a pozitív tevékenységet az osztrák szociáldemokrata párt vezetősége is támogatta (ld. ugyanott). A fellendülést ismét megzavarta a betegpénztári opportunisták újabb támadása a mozgalomban, az osztályharcos irányzatot képviselő pártvezetéssel szemben. Erényi Tibor hangsúlyozza, hogy a megindult küzdelem rendkívül bonyolult volt; az opportunista irányzat hívei gyakran tetszet ős részigazságokkal küzdöttek a vezetőség ellen ; különösen gyakran hangsúlyozva a gazdasági harc fontosságát a munkásság megnyerése ós tömörítése szempontjából, ugyanakkor észrevételeikbe ökonomista elemek és a legalitást minden áron védelmező opportunista megfontolások is vegyültek. A * A kérdés bővebb "kifejtését lásd: S. Vincze Edit: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása és tevékenységének első évei (1890-1896). Bpest. 1961 című könyvében.