Századok – 1964

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 289

:300 FOLYÓIRATSZEMLE INTERNATIONAL REVIEW OF SOCIAL HISTORY. 1963. 1. sz. W. Blumenberg: Rosa Luxemburg néhány levele (94—108. 1.). A néhány levél (számszerint 10 magánlevél és egy a szerkesztőség számára készült írás) 1900—1918 között kelt. Mint Blumenberg bevezetőjében megjegyzi, a levelek nem helyezik merőben új megvilágításba Rosa Luxemburgot, sőt még perdöntően új történeti összefüggésekre, mozzanatokra sem vetnek fényt. A levelek révén azonban mégis jobban megismerhetjük Rosa Luxemburg környezetét, s nem utolsósorban mélyen humánus arculatát. Luxemburg első levelét K. Kautsky anyjához írta, s azt mondja el, hogy apja halála után miként tért vissza munkakedve, az emheri közösség szeretete, a barátság igénylése — ami őt a Kautsky-családhoz fűzte. Mellékesen itt emlékezik meg arról, hogy a legutóbbi időben közel került Mehringékhez. Többes számban ír, mert a kapcsolat kiépülésében része volt annak, hogy Mehring felesége „nagyon szépen zongorázik, és szereti Beethovent és Chopint" (98. 1.), A levél címzettjei között megtalálhatjuk Luise Kautskyt, Kautsky első feleségét, testvérét, Ilansot, Leo Jogichest és Fanny Jezierskát, aki a háború éveiben a Spartacus-csoporthoz tartozott, és szoros kapcsolatokat tartott fenn az orosz-lengyel forradalmi mozgalmakkal. A levelek között a szerző Rosa Luxemburgéi mellett közzé tett L. Jogiehestől és K. Liebknechttől származó írásokat, amelyek mind a háború alatti gondokkal, olvasmányokkal, érzelmekkel ismertetik meg az olvasót. A közleménynek alighanem legszebb levele Rosa Luxemburg 1917. április 15-iki, Luise Kautskyhoz írott levele. Rosa Luxemburg mély humanizmustól átitatott börtönleveleinek egy részét a magyar olvasók már megismerhették (Levelek a börtönből. Szikra. 1954). Az itt közölt levél költőiségében nem marad ezek mögött, megint a bebörtönzött Rosa Luxemburg buzdítja életvidámságra a szabadon élőket, de az érzéseken túl a gondolati tartalom is igen figyelemre méltó. Rosa Luxemburg ekkor ír az orosz februári forradalom győzelméről, amely után nem is tudja elképzelni, hogyan lehet valaki csüggeteg. Egyúttal gondolati reflexiókat fűz a forradalom kapcsán a személyiség történeti szerepéhez, fontosságához. Megjegyzi, hogy noha természetesen megint szeretne ott tevékenykedni a forradalom központjában, mégis derűs, higgadt megadással fogadja, hogy „ő nélküle" is haladhat az ügy, sőt minden bizonnyal jól is fog haladni. Luisónak azt magyarázza, hogy bár alig várja a pillanatot, amikor megint „tíz ujjal játszhat a világ zongoráján", meg van győződve arról, hogy az egyes történeti személyiségeknek nincs meghatározó szerepük, a dogok végül helyre jönnek „mintegy »maguktól«" (103. 1.). Végül megjegyzendő, hogy ugyanebből, a levélből érdekes képet kapunk arról, hogyan olvasott Rosa Luxemburg történeti munkákat, méghozzá olyanokat, amelyeknek felfogásával ő maga nem értett egyet. — A folyóirat közli többek között J. E. S. Hayward: Nevelési kényszercsoportok és a szolidaritás radikális ideológiájára való nevelés 1895—1914 (1—17. 1.) c. írását. Hayward hangsúlyozza, hogy a radiltálszocializmus ideológiája a századfordulón a radikális párt politikai-ideológiai alátámasztását szolgálta — rószint a jobboldali individualizmus, részint a kis-középpolgárságot baloldalról bíráló szocializmus ellen. E radikál-szociális mozgalom mottója a társadalmi szolidaritás igénylése volt. A szerző nagy anyagot sorakoztat fel a mozgalom szervezeti bázisára vonatkozólag, megmutatja a kapcsolatot a szabadkőműves mozgalommal, a radikális eszmék kiemelkedő képviselőit és közkatonáit, a tanítókat és tanárokat. Utal a radikálisok szociális igényeire, valamint antiklerikalizmusukra, és rámutat arra, hogy a kezdeti radikalizmus helyébe, amely a társadalom javát előmozdítandó szorgalmazta az államibeavatkozást, később a hatalomra jutott radikálisok a reformokról megfeledkeztek, konzervatívokká váltak, s ezzel egyidejűleg új radikális ideológia bontakozott lti, amely élesen államellenes volt, s a „laissez faire" elvének álláspontjára helyezkedett. Hayward történeti kivetítésében megállapítja, hogy a radikális pártot sokkal később, az 1950-es években Mendes-Francénak sem sikerült újra ütőképes reformpárttá változtatni. •—• J. LE MOUVEMENT SOCIAL 1963. ápr.— jún. sz. értékes és érdekes speciális témának szentelte hasábjait : a bányászoknak, illetőleg bányáknak. A szerkesztőség bevezetőben hangsúlyozza, hogy a bányászok a munkásmozgalomnak mindig erjesztő élcsapatát alkották — egészen napjainkig. Itt lenne az ideje tehát, hogy történetüket sokoldalúan dolgozzák fel: idő szaki és strukturális fejlődésüket, a bányásztelepek lakóinak gazdasági, politikai^ szociális és nemzeti magatartását, a bányászsztrájkoknak és a szervezettségnek összekapcsolódását. Az előszó utal arra, hogy noha a bányászok 1914 előtt máilényegileg egységes országos szakszervezettel rendelkeztek, még mindig megválaszolásra vár a kérdés, mivel magyarázható az. északi területek reformizmusa ós a déliek forradalmisága. A kérdés feldolgozására gazdag források kínálkoznak, többek között