Századok – 1964

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 289

FOLYÓIRATSZEMLE 299 HISTORIJSKI ZBORNIK. 1962. 15. óvf. Ljubo Boban: A szerb ellenzéki pártok magatartása a zágrábi kiáltvánnyal kapcsolatban 1931—1933-ban (1—40. 1.) azt vizsgálja, hogy amikor a királyi diktatúra bejelentése után 1931 novemberében a horvát parasztpárt kiáltványt intézett az ellenzéki pártokhoz (a kiáltványt a horvát jogpárt és a föderalista párt is aláírta), ezzel kísérletet tett a horvát és szerb ellenzéki pártok tömörítésére. A szerb ellenzéki pártok azonban, a demokrata párt, az agrárpárt és a radikális párt csak a fennálló rendszer elítélésében értettek teljesen egyet a horvát parasztpárttal, de egyéb kérdésekben nem tudtak közös nevezőre jutni. A parasztpárt ugyanis a rezsim legfőbb célját az ország szigorú központosításában látta, s ezzel szemben az ellenzéki pártok együttműködésének alapját abban akarta megteremteni, hogy tisztázzák az állam belső struktúráját. À szerb ellenzéki pártok viszont a legfontosabbnak a parlamentáris rendszerhez való visszatérést tartották, s csak ennek elérése után voltak hajlandók vitázni az állam eljövendő szervezetéről. , A demokrata párt hajlott arra, hogy az államot 7—9 autonóm egységre osszák fel, ezek pedig 4—5 önkormányzattal bíró egységben tömörülnének, s az agrárpárt balszárnya is valamiféle föderalizmus híve , volt. A föderalizmust azonban a radikális párt ellenezte, bár a centralizmust is elítélte. Az ellenzéki pártok abban sem tudtak egyetérteni, milyen úton kellene visszatérni a parlamentarizmusra. Hogy erre szükség van, azt a szlovén néppárt és a jugoszláv muzulmánok szervezete is hirdette. Az ellenzéki pártoknak ezek a belső ellentétei persze lényegesen megkönnyítet-I ték a diktatórikus rendszer fennmaradását. — ITrvoje Matkovió: A Frank-párt ós a radikálisok kapcsolatai 1922—-1925-ben c. tanulmányában (41—59. 1.) arra keres magyarázatot, hogy alakulhattak ki ezek a kapcsolatok, hiszen a horvát jogpárt (vagy Frank-párt) szélsőségesen szerbellenes volt, önálló horvát államot akart, a radikálisok pedig a nagyszerb centralizmus hívei. Csakhogy a jogpárt vezetői annak érdekében, hogy Horvátországban a kezükbe keríthessék a hatalmat, bármilyen engedményre hajlandók voltak, a radikálisok pedig a kapcsolatok révén akarták megbontani a horvát pártok egységét. A kapcsolatok csak 1925-ben szakadtak meg, valószínűleg azért, mert ekkor a radikálisok a horvát parasztpárttal kezdtek tárgyalni. — Mirjana Gross: A jogpárti politika fő problémái 1878—1887 c. terjedelmes tanulmányában (61—120. 1.) röviden megrajzolja a jogpárt kialakulásának történetét, hangsúlyozva, hogy a jogpárt kizárólag perszonális uniót akart , bár egyes politikusai hajlandók voltak bizonyos közös ügyek elismerésével egy trialisztikus megoldás elfogadására. Ante Staréevié Bécsben még nagyobb ellenséget látott, mint Budapestben, s igen élesen a Monarchia ellenségének mutatta magát. 1878 után a jogpárt orosz segítséggel próbálta céljait elérni, ezért újból hangszerelte egész politikáját, szigorúan horvát nemzeti jellege helyett általánosabb délszláv jellegét domborította ki, az eddigi jelszót, hogy Horvátország a Nyugathoz tartozik, most felváltotta az, hogy Horvátországnak a Kelet felé van fontos küldetése. Az oroszokra való tekintettel a jogpárti vezetők egy balkáni államszövetség tervével is kacérkodtak, természetesen horvát vezetés alatt, ezért átmenetileg baráti viszonyt építettek ki a szerb radikálisokkal, s Starceviécsel szemben hajlandók voltak elismerni a szerb nemzet létét (amiről Staréevic hallani sem akart). 1887-ben a bulgáriai események után azonban Oroszország visszavonult a Balkánról, az orosz segítség így illuzórikussá vált, Horvátországban Khuen- Héderváry bán megbuktatta a szerb—horvát ellenzéket, így a jogpárt kénytelen volt visszatérni a mérsékeltebb követeléseket támasztó trialista koncepcióhoz. — Valdemar Lunaóek: Nikola Skrlec Lomniéki, a horvát kameralista (141—181. 1.) elmondja, Skerlecz Miklós életrajzát, ismerteti ós elemzi 1790-es törvényjavaslatait, amelyek a gazdasági élet eléggé radikális reformját jelentették volna, valamint a korabeli helyzetet rögzítő leírását s néhány jogi értekezését; ezek közül egyesek névtelenek, s akad olyan is, amelyik nem tulajdonítható egészen biztosan Skerlecznok. Az elemzések alapján megállapítja, hogy Skerlecz jóval műveltebb volt kortársainál, s mint szabadkőműves, haladó eszmék híve volt, de ugyanakkor feudális főúr is volt, félúton állt a régi és az új társadalmi rendszer között, ezért félmegoldásokat tudott csak javasolni. Egész tevékenységéből nyilvánvaló — a szerző felfogása szerint—, hogy nem volt magyar, s még csak nem is a jó horvátnak ós a jó magyar patriótának az a keveréke, amelyet egyesek meg akartak látni benne. — Az adattárban Bogdan Krizman közöl néhány levelet az első világháború alatti emigrációs jugoszláv bizottság és a hazai politikusok bizalmas levelezéséből (217—229. 1.), Slavko Gavrilovic pedig J. Putnik püspök 7 levelét 1815— 1816-ból Stratimirovichoz, amelyek a szlavóniai parasztfelkelés részletei mellett sok érdekes adatot tartalmaznak Pozsega megye gazdasági és társadalmi viszonyaira vonatkozólag (243—256. 1.) N