Századok – 1964

Krónika - Beszámolók kandidátusi disszertációk vitáiról - 1400

KRÓNIKA 1401 ságát. 1871 első hónapjainak három nagyjelentőségű eseménye: a Német Császárság megalakulása, Franciaország kapitulációja és a pontuszi válságot lezáró londoni szerződés aláírása — a német győzelem következményei, meghatározták a nemzetközi helyzet további alakulását s a Monarchia külpolitikai irányváltoztatását. A Deák-párt 1870 — 71 .fordulóján revideálta Poroszországgal szemben követendő külpolitikai álláspontját : felismerte, hogy a bismarcki Németország nem törekszik magához ragadni Ausztria német tartományait, s hogy az orosz fenyegetéssel szemben (a ni a pontuszi válság alkalmával nagyonis konkrétan merült fel) a vezető nagyhatalommá vált Németország támogatására van szüksége. A Verfassungspartei köreiben 1870 végétől megkezdődik a Bismarckkérdés nemzeti-liberális revíziója, s a párt síkraszáll a német—osztrák szövetség létrehozásáért. Az új külpolitikai irányvonalat Beust a Verfassungsparteiban képviselt osztráknémet polgárság állásfoglalására támaszkodva fejti ki az 1871. május 18-i, az uralkodó számára készített felterjesztésében. Tudomásul kell venni az egységes Németország kialakulását, baráti viszonyt kell létesíteni vele, s közvetítésével kell keresni a megegyezést Oroszországgal. El kell hárítani Franciaország azon törekvéseit, amelyek a Monarchiának egy németellenes szövetségbe való bevonására irányulnak. S végül; á nyugati pozícióvesztésért a Monarchia a Balkánon Törökország rovására kárpótolja magát. „A francia — porosz háború következtében végbement nemzetközi ós belső változások a »három császár« irányvonalhoz való csatlakozásra kényszerítették Ausztria-Magyarországot. A három-császár-politika, mint a hetvenes évek egyedül lehetséges külpolitikai rendszere, jóidéig érvényben maradt." Hanák Péter opponensi véleményében elmondotta, hogy a francia—porosz háború jelentőségét, hatását a Monarchia külpolitikai irányváltására már a polgári történetírás is felismerte. A német orientáció történeti gyökereit a OO-as évekig igyekezett visszavezetni s e politika megteremtését Andrássy érdemének és sikerének tekintette. ,.Marxista történetírásunk — bár ellenkező előjellel, az erényt hibára, a sikert káros következményű lépésre fordítva — de a polgári történetírás tényranyagára támaszkodva értékelte a kéri lést." Diószegi István a csaknem teljes levéltári ós irodalmi anyag gondos, egyetemes történeti szempontú elemzése után új képet rajzol a Monarchia külpolitikai irányváltásáról; kimutatja, hogy a magyar politikai vezetőréteget 1866-ban s a kiegyzés után is nem a poroszbarátság, hanem a poroszellenesség jellemezte. Megcáfolja azt az évtizedek óta meghonosodott nézetet, mintha az 1870. július 18-i nevezetes minisztertanácson, majd később is kizárólag Andrássy akadályozta volna meg a Poroszország elleni hadbalépést. A magyar történetírásban eddig alig érintett Pontusz-válság példásan gazdag, sok szempontú feldolgozása, az osztrák-magyar külpolitika teljes diplomáciai veresége a londoni konferencián új tényezővel gazdagítja a külpolitikai fordulat történeti okait. A disszertáció bizonyítja, hogy a magyar vezetőréteget csak a porosz győzelem, a német császárság megalakulása teremtette kényszerhelyzet indította korábbi külpolitikai álláspontjának revideálására, s a kezdeményezés akkor sem tőle, hanem az osztrák-német polgárság vezető politikai pártjától, a Verfassungsparteitől. ill. az akkor már e pártra támaszkodó B< ntst külügyminisztertől eredt. A szerző a dualizmus megteremtéséhez és fenntartásához fűződő porosz—magyar érdekközösség-koncepcióval szemben a valóságnak megfelelő képet rajzolja meg, a magyar uralkodó osztályok — az 1860-as évekre visszanyúló — poroszbarátságának mítoszát szertefoszlatja. Ugyanakkor nem törekszik arra, hogy a magyar politikai vezetőréteg ellentmondásos érdekeit és törekvéseit teljes mélységében elemezze. Az opponens rámutatott arra, hogy a magyar uralkodó osztály inár 1866-ban sem kívánta Ausztria feltétlen győzelmét (a háború előtt a béke fenntartása mellett szállt síkra, a háború alatt ugyan Ausztria győzelmét várta-támogatta, félve, hogy a porosz győzelem az osztrák-német tartományok annektálására vezethet), ill. nem akarta Poroszország teljes vereségét, „nem az abszolutizmus kiterjesztését, hanem a német államok alkotmányos szabadságát, vagyis mind az osztrák, mind a porosz hegemóniától mentes német szövetség liberalizálását" óhajtotta. Az opponens óvott a magyar vezetőréteg 1870-ben tett franciabarát megnyilatkozásának túlértékelésétől. „A magyar politikusok többségét ... a porosz-francia háború kimenetelénél sokkal jobban aggasztotta az a kérdés, beavatkozik-e a Monarchia, kihasználja-e a kedvezőnek látszó alkalmat a revansra. A kormánypárti vezetőréteg, ha 1870 júliusában valamilyen harcra készülődött, úgy elsősorban az udvari, katonai vezetőkörök revansvágya, háborús elszántsága ellen sorakozott fel." A magyar uralkodó osztálynak szüksége volt arra a Poroszországra, amely az osztrák-nagynómet centralizmust ellensúlyozhatta, s e ténynek hangsúlyozóttabb szerepet kell tulajdonítani 1870-es állásfoglalásában, mint ahogy ezt a disszertáció teszi. Szabad Oyörgy opponens elismeréssel szólt a szerző forráshasználatáról, hangsúlyozva. hogy fő érdemét korántsem pusztán a gyűjtött anyag mennyiségében vagy akár