Századok – 1964

Krónika - Beszámolók kandidátusi disszertációk vitáiról - 1400

1402 KRÓNIKA sokrétűségében látja, hanem abban, hogy Diószegi általában a legfontosabbra koncentrált-A disszertáció eleget tett a korszerű diplomáciatörténeti munkákra háruló legfontosabb módszertani követelményeknek, nemcsak az eseménytörténet fordulatait mutatta be, nemcsak a diplomáciai cselekvés mozgatóinak és mozgatottainak társadalmi és politikai kötöttségeit és indítékait, hanem az egyidejű kölcsönhatásoknak bonyolult szövevényét is, sőt tekintettel volt annak tisztázására is, mi tükrözhetett ebből a cselekvő államférfiak tudatában egyidejűen. A gazdag és jól elemzett anyagot a szerző a történések egymásutánját ós tematikai összefüggésüket jól érvényesítő kompozícióban formálta kerek egésszé. A vizsgált időszak három legfontosabb bécsi minisztertanácsán történteket elemezve az összefüggések megláttatása szempontjából nagyon szerencsésen sűrít köréjük sok lényegeset az előzményekből, ill. pillant előre a következményekre. Az 1870. július 18-i minisztertanácsi ülésen történtek bemutatása során azonban a korábbi történeti irodalom vonatkozó megállapításait sikerrel cáfoló kutatói eredmény (nem volt drámai összecsapás ez alkalommal Beust és Andrássy közt, csak aktuálisan másodrangú kérdések vitája) annyira előtérbe kerül, hogy némileg megsápasztja a feldolgozás általában dicsért módszerének maradéktalan érvényesülését, konkrétan a két politikai koncepció eltérése alapvető voltának hangsúlyozását. Diószegi munkájának nagy érdeme, hogy mindig keresi a külpolitikai lépések belső társadalmi-politikai indítékait, ,,és e téren többet tesz az adott korszak vonatkozásában, mint előtte a hazai irodalom egésze". Mégis hiányolható, hogy az Andrássy képviselte uralkodó magyar külpolitikai vonaltól eltérő, sőt azzal ellentétes törekvéseket, a volt szélsőbal, ekkor már Országos 48-as Párt állásfoglalásait alig veszi figyelembe. Szabad György sommásnak ítéli a disszertáció megállapítását a szélsőbal politikájával kapcsolatban: azt, hogy az Andrássy által benyújtott hadihitelek megtagadása bár „jól mutatja a háborúra készülődő ország hangulatát, de egyben a szélsőbal külpolitikai perspektívátlanságát is". A 48-as párt külpolitikai koncepciója korántsem volt perspektívátlan, ha Beustétól és Andrássyétól egyaránt eltért is. Ez időtáj t a Verfassungsparteiéval mutatott legtöbb rokonságot, a semlegességet, valamint az Észak- és Délnémet Szövetség egyesülésének támogatását kívánta. A párt nagyrészének álláspontja azonban a Francia Köztársaság létrejötte és a porosz hódító törekvések jelentkezése nyomán megváltozott : a Francia Köztársaság védelmére, Poroszország ill. a Német Császárság megfékezésére ösztönözte a kormányt. Az opponens a továbbiakban arra utalt, hogy hasznos lenne a Monarchia francia orientációja végleges feladásának okait kutatva több figyelmet fordítani a Franciaország lorradalmasodásától való, már 1870 őszétől jelentkező félelemre, ugyanakkor Gambetta két küldöttjének — nálunk még alig ismertetett — monarchiabeli útjára, ós kapcsolatteremtésükre a 48-as Párttal. A vitatott kérdésben Gonda Imre is állást foglalt. Korábbi véleményét fenntartva (Vö. Bismarck és az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés. Bpest. 1960) hangsúlyozta, hogy Andrássy álláspontja az 1870. július 18-i minisztertanácson nem tartalmazott új mozzanatokat. Hiszen már 1867-ben az augusztusi salzburgi találkozón Andrássy nyomatékosan figyelmeztette III. Napóleont arra, hogy Ausztria-Magyarország egyesetleges poroszfrancia háború esetén feltétlenül semleges kíván maradni. Ha Andrássy időnként következetlen is volt francia-ill. poroszbarát politikájában, ha voltak is előítéletei a poroszbarát irányzattal kapcsolatban, elsősorban a porosz—orosz barátság miatt. mégis a „Monarchia ós Poroszország kapcsolata az a szilárd alap, amelyen a kiegyezés áll vagy bukik, ezt a kapcsolatot tehát éppen Andrássy adhatta fel a legkevésbé". A kritikai észrevételeket meghallgatva Diószegi István ismét bonckés alá vette Andrássy 1870. július 18. és augusztus 4. közötti megnyilatkozásait, s megállapította, hogy Andrássy álláspontjában július 23-a körül változás következett be. Míg a július 18-i minisztertanácson a részleges mozgósítással párosított várakozó semlegesség mellett szólt, július 23. után valamennyi kijelentése egyértelműen tanúsítja, hogy már nem a lehetőségeket mérlegelte, hanem az Oroszország elleni támadó háborúra készült. Ezek az érvek állapította meg Diószegi István — azonban semmiképpen sem igazolják Andrássy háborús terveit július 23. előtt. Július 18-án minden lehetőségre számítva, Andrássynak a fegyverkezés fékezésére nagyobb súlyt kellett fektetnie, mint ahogy azt, a disszertáció látni vélte. Ha a szerző elismeri az opponensek bírálatának jogosságát, a hiba forrását nem a német politika értelmezésében látja, mint Hanák Péter, hanem hogy a később kiteljesedő folyamatból próbálta megérteni a korábbi eseményeket, hogy nem látta meg Andrássy elképzeléseiben a cezúrát, ami a minden lehetőséggel számoló várakozó semlegességet, a teljes fegyverkezést fékező július 18-i magatartást a későbbi, oroszellenes háborús készülődéstől elválasztja. A saját és Gonda Imre álláspontja különbözőségének gyökerét az eltérő források használatában látja. A német, illetőleg az osztrák-magyar iratok ilyen bonyolult problé-