Századok – 1964

Krónika - Beszámolók kandidátusi disszertációk vitáiról - 1400

1400 KRÓNIKA BESZÁMOLÓK DIÓSZEGI ISTVÁN, SIKLÓS ANDRÁS ÉS MÉSZÁROS KÁROLY KANDIDÁTUSI DISSZERTÁCIÓINAK VITÁIRÓL Diószegi István : Ausztria-Magyarország és a francia-porosz háború 1870—1871 című kandidátusi értekezése a Habsburg-monarchia külpolitikájának 1866—1873 közötti időszakával foglalkozik, s részleteiben azt az alapvető fordulatot vizsgálja, amely 1870 júliusa és 1871 augusztusa között e politikában végbement. A XIX. század első felében a soknemzetiségű birodalom a nemzeti mozgalmak következtében egzisztenciális krízisek sorát élte át. A válságok, a nemzeti mozgalmak nemzstközi érdekeltsége folytán sok tekintetben külpolitikai vonatkozásban jelentkeztek. A birodalmi külpolitika középpontjában ezért nem valamifajta nagyhatalmi cél állt. csupán a Monarchia külső létfeltételeinek biztosítása. 1867-ben a Monarchia helyzete mind a létét fenyegető nemzeti mozgalomnak, mind a mozgalmakat támogató nagyhatalmak politikája szempontjából kedvezően alakult. Az olasz és a magyar nemzeti mozgalom lezárult, s kiderült, hogy a nemzeti átalakulás összeegyeztethető volt a Monarchia létével. Poroszország 1866 után rendezni kívánta viszonyát Ausztriával. A Monarchia számíthatott az európai egyensúly keretei közt politizáló Anglia támogatására, amely Oroszországgal egyetemben a Monarchia fennmaradásának támasza volt. A kiegyezés utáni konszolidáció első időszakában azonban az a sajátos helyzet adódott, hogy míg a Monarchia nemzetközi helyzete jelentősen megjavult, a külpolitikai vezetés határozott irányvonal nélkül bizonytalankodott. Az osztrák-magyar politikai élet vezető csoportjai közül a dinasztikus arisztokrácia és a bürokrácia egyes csoport jai, az ún. „udvari párt" a hagyományos dinasztikus hatalmi politikát kívánta folytatni; az 1866-ban elvesztett német hegemónia visszaszerzésére törekedett. Poroszellenes politikájában Franciaország és Oroszország támogatására számított. A kormányzó Verfassungspartei, elsősorban liberális indítékkal s a porosz annexiótól való félelmében poroszellenes politikát folytatott, de a német hegemónia visszaszerzését irreálisnak ítélve csupán a status quo fenntartására törekedett. A magyar politikai vezetőróteg uralkodó Deák-párti csoportja szintén poroszellenes irányzatot követett. Ennek oka részben az a '„birodalmi" szempont volt, hogy a porosz hatalmi túlsúly a Monarchia felbomlására vezethet, részben pedig a liberális Deák-párt idegenkedése a porosz junker militarizmustól, a bismarcki abszolutizmustól s főleg, hogy a magyar uralkodó osztály számára „az orosz kérdés volt a külpolitika alfája ós ómegája", „az oroszellenesség a dualizmus külpolitikai dogmája". A Deákpártot tehát osztályérdekei és birodalmi szempont jai mindenekelőtt oroszellenes, s ennek megfelelően Franciaországgal rokonszenvező, Poroszországgal szemben tartózkodó vagy elutasító magatartásra indították. A Monarchia nemzetközi helyzete s a belpolitikai irányzatok felmérése után a disszertáció az 1870. július 18-i közös minisztertanács tárgyalásait elemzi, az egyes vezető politikai csoportok állásfoglalását a francia-porosz háborúval kapcsolatban. Az itt kifejtett nézetek beleilleszkedtek az egyes csoportok külpolitikai alapkoncepciójába. A résztvevők, bár különböző megfontolásból, valamennyien ellenezték a közvetlen háborús beavatkozást, s valamennyien — bár eltérő indítékból — szükségesnek ítélték a fegyveres felkészülést. A németek háborús sikerei új külpolitikai problémákat vetettek fel, új állásfoglalásra késztették a Monarchia belső erőit. Bár az udvari párt a hagyományos németellenes revanspolit ika folytatását kíván ta, s a Deák-párton belüli egyik irányzat, a porosz annexiótól félve, végeredményben ezt a felfogást erősítette, sőt, a Verfassungspartei liberális indítékú idegenkedése Bismarcktól szintén bizonyos támogatója volt a poroszellenes külpolitikai vonalnak, a Verfassungspartei egésze gyökeres külpolitikai fordulatot, a poroszellenesség feladását, a német—osztrák barátság kiépítését javasolta. A Deák-párt egyes csoportjai az oroszellenes politika folytatásához tartották szükségesnek a németbarátságot. Az egységes Németország kialakulásának folyamata, Bismarck tervei a három császár' szövetségére, a cárizmus porosz-barát sága, az angol külpolitika új egyensúly megfontolásai. mind a hagyományos külpolitika revízióját követelték. Az 1870. augusztus 22-i közös minisztertanácson azonban Beust programja lett a Monarchia hivatalos külpolitikai irányvonala: „a porosz sikerek következményeinek elhárítása", Franciaország integritásának megvédése, az angolok szervezte semlegességi ligához való csatlakozás. A külügyminiszter a régi külpolitikát csak módosította. A Verfassungspartei — amely tiltakozhatott volna Beust tervei ellen — nem volt képviselve a minisztertanácson s Andrássy csak a tartós orosz orientáció ellen opponált. A nemzetközi diplomáciai élet felmerülő új konfliktusa, a Pontusz-válság, ill. a Monarchiának az eseményekkel kapcsolatos állásfoglalása nyilvánvalóan megmutatta a külpolitikai vezetés irrealitását, s a teljes diplomáciai elszigeteltségre vezető tarthatatlan-