Századok – 1964

Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 1379

krónika 1381 sajátos arculata, egész agrárberendezése különböző időpontokban megrajzolt részletes keresztmetszetekben tárulhat elénk. A vitában elsőnek felszólaló Eperjesny Kálmán ny. főiskolai tanár (Szeged) hangsúlyozta a referátum meggyőző voltát, és a további paraszti eredetű források közül a dűlőneveket és az egyházi anyakönyveket emelte ki. A dűlőnevek hü kísérői annak az áldozatos munkának, amelyet a föld népe a természeti erőkkel, az erdővel, folyóval, láppal, homokkal és időjárással folytatott, felvilágosítanak a határ kialakulásáról, benépesüléséről, megműveléséről, rögzítik az ember alkotásait a tájban, s ezért számontartásuk mindenképpen kívánatos. Az egyházi anyakönyvek a népmozgalmon kívül névanyagukkal gazdasági ós társadalmi jelenségekre utalnak. -Megemlítette még a kisebb számban fennmaradt falu- és földkönyveket, a gazdasági egyesületek és gazdakörök, ós a hegyközségek iratait. Felhő Ibolya levéltáros elmondotta, hogy több munkatársával együtt az úrbérrendezés során készült urbáriumok és tabellák számszerű adatainak feltárásán dolgozik, s felhívta a figyelmet a referátum által ismertetett kérdőpontokat más oldalról kiegészítő forrásokra, elsősorban a rendezést végző megyei tisztviselőknek a rendezés végrehajtásáról készített jelentésére. A kilenc pontra adott válaszokban a jobbágyság az úrbérrendezést megelőző időszakra, gyakran több évtizedre tekint vissza; ezekben a jelentésekben viszont éppen a rendezés következtében beálló változások, elmozdulások pillanatát figyelhet jüK meg, a parasztságnak eddig élvezett földjei, javai biztosítására irányuló törekvését, s vele szemben a földesúr mérsékeltebb vagy határozottabb fellépését előnyök szerzésére. Különösen éles fénybe helyezik ezek a jelentések a földesurak (sokszor és főképpen Pest megyében) egységes, a rendezéssel szemben elutasító álláspontját, a jobbágyság reagálását, s a kettő eredményeként létrejövő, nem egyszer egészen feszültté váló helyzetet. A kilenc pontra adott válaszokat jól kiegészítik az úrbérrendezés után évenként végrehajtott felülvizsgálatok, amelyekben a helységek panaszait jegyezték fel, s egy-egy helységre vonatkozó konkrét adatok találhatók az úrbérrendezéssel kapcsolatos általános iratokban is. Szendrey István kandidátus, tanszékvezető egyetemi docens (Debrecen)elsősorban a XVIII. századig visszanyúló paraszti hagyomány gyűjt ésének ós agrártörténeti szempontból való feldolgozásának szükségességét hangsúlyozta. Jobban ki kell aknázni a jobbágy-leveleket is, mert ezekben nemcsak a parasztság sanyarú helyzetére és a gazdálkodás elmaradottságának okaira, hanem a paraszti közösségen belül megnyilvánuló társadalmi ellentétekre is igen sok adatot találhatunk. Napirendre kellene tűzni az egyházközségek levéltárának kutatását is, ezekből a kitűnő demográfiai anyag mellett az agrártörténetírók ós az agrártörténet is profitálhatna, hiszen a falusi lelkészek igen gyakran papírra vetették a paraszti gazdálkodásra vonatkozó észrevételeiket. S példát hozhatnánk fel arra is, hogy olykor éppen ezekből az irattárakból kerülnek elő a parasztközösségek jegyzőkönyvei. Hozzászólásának második részében konkrét példával bizonyította a földesúri összeírások nagyobb hitelét az állami összeírásokkal szemben. Az államiak egyes részeinek (pl. 1715/20-as összeírás szöveges részének) csak akkor van szavahihetősége, ha a tényleges helyzet tagadásához a jobbágyságnak nem fűződött érdeke. Az úrbérrendezés 9 kérdőpontjával kapcsolatban rámutatott arra, hogy Bihar megyében ezekre két alkalommal — 1769-ben majd 1770-ben — kellett vallomást kivenni, s az 1769. évi teljesen általános, semmitmondó válaszokkal szemben az 1770. évi ad pontosabb feleletet a határ ós a földek helyzetére. A megye legnagyobb birtokosa — a váradi püspök és a kamara — elviselhetetlen munka-járadékkal terhelte a jobbágyait, akik ezért 1769-ben csupán a jobbágyszolgáltatással kapcsolatban feleltek részletesen és pontosan. Befejezésül felhívta a figyelmet az 1728. évi összeírásra, amely az úrbérrendezéssel összehasonlítva igen alapos felvilágosítást nyújt a XVIII. századi agrárfejlődésre vonatkozólag. Szabó László muzeológus (Szolnok) a paraszti munkaszervezet kutatására hívta fel a figyelmet. Az írott forrásokra támaszkodó agrártörténetírás ezzel kapcsolatban eddig csupán az (akár robot-, akár bérmunkát alkalmazó) uradalmakat vizsgálta, pedig az írásos nyom nélkül létrejött kisparaszti munkaszervezet ismerete legalább olyan lényeges kérdés, mint az uradalmaké. A kisparaszti népi társasmunka vagy kölcsönmunka — különösen a kapitalizmus kezdeti szakaszában — igen nagy jelentőségű. A nagycsaládok felbomlása után a tőkével nem rendelkező nagycsalád-maradványok továbbra sem fogadtak bérmunkást, hanem, most már külön kasszára, de a régi családi kapcsolatok alapján egymást segítették a mezőgazdasági és egyéb természetű munkában. Ez a vérségi összetartozás idővel átadta helyét az ésszerűbb, területi alapon álló egymássegítésnek. Azokon a területeken, ahol a polgári földtulajdon hamarabb kialakult (pl. a Jászságban), s a parasztgazdaságok anyagi megerősödésének kevesebb gátja volt a védőbástyát jelentő