Századok – 1964
Krónika - Szalay László: Magyarország története (Pamlényi Ervin) 1370
1378 krónika mint a kiegyezési rendszer nagy előliarcosát ábrázolta, elhallgatva azt, hogy a dualista rendszerben, amint az megvalósult, már nyoma sem volt Szalay demokratizmusának, sőt még társai liberalizmusának sem. Már Eötvös emlék -beszéde megkezdte, Angyal Dávid pedig halálának 50. évfordulóján továbbfejlesztette azt a felfogást, amely minél mélyebbre akarta vágni a szakadékot Szalay és 1848 közé, minél előbbre akarta helyezni kiábrándulását a szabadságharcból. De amint a 48-as kormány külpolitikájáról szóló mesteri tanulmányában Hajnal István elmondta, még az sem felel meg a tényeknek, hogy Szalay a függetlenségi nyilatkozat után hátatfordított a magyar ügynek. Az igazság az, hogy a függetlenségi nyilatkozat után újra megkísérelte diplomáciai minőségének elismertetését Frankfurtban. Ezután átment a forradalmi Bádenbe, amelynek sajtója, többek között Engels cikkeivel, a magvarok dicső példájával lelkesített. Szalay útjáról jelentést is küldött haza, ebben azonban nem tanácsolta a hanyatlásnak induló forradalommal való szövetkezést. Ellenben 1849 nyarán közrebocsátotta a Lettres sur la Hongrie с. cikksorozatát, amelynek utolyó darabja 1849. augusztus 16-án jelent meg. Angyal Dávid szerint ebben meggyőző hévvel bizonyította, hogy a magyarság nem akart forradalmat, holott e mű tulajdonképpen 1848 lelkes igazolása, amelyben Kossuth nagyságáról beszél, az itáliai seregküldés megtagadását is helyeselve. A magyar kormány még 1849 nyarán is számított Szalay szolgálataira: Batthyány Kázmér külügyminiszter hozzá is intézi utasításait. Az ellenforradalmi korszak történetírása a Mac/уarország történetéhen a maga konzervatív-legitimista felfogásának alátámasztását, igazolását kereste, s a liberális történetírás nagy ellenpólusának ábrázolta, holott Horváth Mihály és Szalay László történetfelfogása sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint a kiegyezési korszak korcs liberalizmusát is elítélő Szekfű Gyula munkáihoz. De volt abban valami szimbolikus, sok fajta értelemben is, hogy Szekfű később, az ő demokratikus fordulata idején, a Valahol utat vesztettünk című híres cikksorozatában ismét, most nem igazolásul, hanem már programért a centralistákhoz, Szalavhoz fordul, az ő forradalom előtti, a demokratikus berendezkedést sürgető tanulmányaiból olvasta ki az ekkor immár teljesen halaszthatatlan demokratikus átalakulás programját. Szalay helyének, szerepének valóban tudományos értékelését csak a marxizmus—leninizmus meggyökerezése tette lehetővé történelmi irodalmunkban. Kezdetben ugyan érvényesül némi dogmatikus szűkkeblűség a centralisták szerepének méltánylása iránt: de Szabó Imre nagy munkája a polgári jogbölcselet történetéről, 1955-ben úgy ábrázolta Szalavt, mint akinek 1849-ig terjedő működése mutatja azt a színvonalat, amelyre a haladó magyar állam- és jogbölcselet felemelkedett, mint amely a maga egészében mégiscsak messzemenően haladó volt a feudális gondolkodással szemben — nem hallgatva természetesen eszméi nemesi és polgári korlátozottságáról sem. A centralisták álláspontjának, Szalay arcképének megismeréséhez fontos vonásokat rajzol Sőtér István Eötvös-monográfiája és Mátrai László tanulmánya a magyar doktrinerekről. Szalay László történetírása a maga ellentmondásosságában is múlt századi historiográfiánk egyik csúcspontja, legnagyobb teljesítményei közül való. Erényeivel és hibáival egyaránt reprezentálja a magyar polgárosodó nemesség útját: lendületét a forradalom előtt, megtorpanását a forradalom bukása után, útkeresését a forradalom befejezetlenségéből előálló társadalmi és ideológiai szituációban. De ha ez utóbbiak béklyózzák is a további haladást, vissza is fogják a gondolatok szabad szárnyalását, ezekre az évekre is sok
