Századok – 1964

Krónika - Szalay László: Magyarország története (Pamlényi Ervin) 1370

1376 krónika ,.Könyvet akartam adni azon ifjú nemzedék kezébe, mely most készül az atyai ház küszöbén át a nyilvános élet pályájára lépni, amely lelkesedést óvatossággal, erőt önmérséklettel, hazaszeretetet hazaismerettel, bizalmat a nemzet jövendőjéhez a nemzet múltjának bölcs számbavételével párosítson, ha a benne vetett reményeknek, ha az ország szükségeinek meg akar felelni." Bármennyire is általánosnak tűnik első hallásra ez a célkitűzés — benne lényegében Szalay és a magyar középnemesség egy jelentékeny részének politikai programja foglaltatik. A „lelkesedésnek óvatossággal" való párosítása 1848 — 49 eseményeire vonatkozik, s kétségkívül a szabadságharc tanulságait tükrözi; tükrözi Szalay és a centralisták 48 előtti forradalomellenességét s azt a kiábrándulást, hanyatlást és visszaesést, amit a forradalom bukása oly sokakban kiváltott. Szalay sem volt ez alól kivétel. A forradalom kimenetele benne csak még inkább megerősítette azt a meggyőződését — most szinte igazolva látta régebbi véleményét —, hogy Magyarország sorsa össze van kötve az osztrák császárságéval. De Szalay nem ment el oly messzire mint Eötvös, aki az 50-es évek elején az összmonarchiában látta az üdvözülés útját, és csak innen közeledett fokozatosan, jobbról, a kiegyezés gondolatához. Szalay ekkor is 48-as alapon áll, hajszálnyit sem akar engedni az áprilisi törvények által meghatározott helyzetünkből. Megerősíteni Magyarország helyzetét, hogy a Monarchián belül érdemleges — esetleg vezetőhelyet foglalhasson el —, ez Szalay programja a 60-as évek elején. A magyar birtokosnemességnek ez a lassanként, fokozatosan a kiegyezés felé vezető útja — saját érdekei szempontjából — akkor kétségtelenül a helyzet reális mérlegelésén alapult : ezt az utat készítette Szalay történetírása is, az évek során fokozódó mértékben. így interpretálja Eötvös is 1865-ös emlékbeszédében — persze kissé túlzóan — Szalay életművét, mikor arra szóhtja fel hallgatóit, hogy fejezzék be a nagy művet, ti. a kiegyezést, melyért Szalay ,,az egész nemzettel együtt egész életén át dolgozott, melynek tervét kijelölte, melynek felépítésén fáradt, melyre gondolva szívét remény és boldogság töltötte el." Valóban, Szalay kezdettől fogva erre hajlott, de ugyanekkor távol esett az 1847-es alapon történő kiegyezés konzervatív híveinek álláspontjától. A Magyarország története azonban sok adalékkal szolgál annak megítéléséhez, milyen feltételekkel képzelte el a megegyezést : nyilvánvalóan az alkotmányos, 48-as alapon. Ezért is ostorozza gyakran és kíméletlen szavakkal a Habsburg uralkodók tehetetlen abszolutizmusát, ezért bírálja rendkívül élesen a bécsi államférfiak mindennemű kísérletét a múltban az ország alkotmányos jogainak csorbítására, hatalmas mulasztásaikat az ország egységének helyreállítása terén, ezért utasítja vissza az 1861-es országgyűlésen mondott beszédében az októberi diplomát és a februári pátenst, „e" nagy ausztriai agyrémet" — mint nevezi. Másrészről ezért kíséri olyan féltő gonddal végig történetünkben az önálló magyar államiság fokozatos fejlődését, részeinek történelmi alakulását. Ezért is, a méltányos megegyezés előkészítése érdekében vetíti olvasói elé a magyar nagyhatalom képét. Ezért is hangsúlyozza a magyarság vezető szerepének történeti jogosultságát. Mátyással kapcsolatban a magyar faj szellemi felsőbbségéről ír, amelynek ,,magas hivatása magvul, központul szolgálni, mely körül egy csoport népiség gyülekezzék, nem hogy általa elnyomassák, hanem, hogy politikai neveltetését tőle vegye". Ezért fejtegeti Eleglernek, hogy ,,mi uralkodunk más nemzetiségeken, nem csak durva erővel, hanem szervezési képességünk és a közügyek iránti élénk részvétünk által, melyet folyton-folyvást tanúsítottunk." Ezért, az előnyös kompromisszum érdekében is, bizonyítja kisebb történeti