Századok – 1964

Krónika - Szalay László: Magyarország története (Pamlényi Ervin) 1370

KAÖNIKA 1375 ,,Illésházy, a hazafiúi és mély belátású státusférfiú, ellenkező szempontból fogta fel a dolgot. Soha nem tetszett nekem és most sem tetszik — idézi Illésházy tói —, hogy az megmaradóit darab országot kétfelé szakasszuk, két birodalom alá és azzal ennél is erőtlenebbé tegyük, az mint most vagyon: mert az királyok meghalnak, de megmarad az ország. Ha Magyarországba a két libera electio marad : Erdély, hozzávaló tartománnyal egy királyt válasszon, az idevaló meg mást, akkor vész el Magyarország, ennél is jobban." Ugyanez a gondolat tér vissza Bethlen Gábor, egyébként rendkívüli módon méltányló jellemzésének végén: itt hosszan méltatja uralkodása nagyszerűségét, józanságát a vallási türelemben; „a törvényszékekbe visszahozta a jogot, a közigazgatás minden ágaiban a rendet, a hadakba, a fegyelmet" — s így tovább. De jellemzését ezzel fejezi be: „A magyar faj egységét, a szétszaggatott hazának együvévalóságát élesen érezte: a kínos vonás szája körül talán arról is szól a szemlélőnek, hogy ez irányban megfejtés nélkül hagyta feladását. Ezt Erdélyből, török felsőbbség alatt eszközölni, ellentétben állott századok fejleményeivel, melyek a német birodalommali szövetkezésre intették a magyart." Végül még egy idézet: Zrínyi Miklós és társai politikájának értelmezése: „Lerázni, ha lehet, és amely mértékben lehet, a török jármot; Erdélyt ismét bensőbb viszonyba hozni a magyar koronához; megőrizni, feléleszteni a nemzet szabaditékait és eldöntő súlyt nyerni a korona tanácsában; ez volt a hármas cél, amelyet teljes öntudattal követtek." Az akkori magyar történetszemlélet egyik központi kérdésének ez a megítélése új hang volt a magyar történettudományban, amely távol esett mind Pray és Katona kritikátlan Habsburg-magasztalásától és klerikalizmusától, mind a romantikus rendi-nacionalista nemesi szemlélettől. Értékelésénél el kell magunkat attól is vonatkoztatni, amivé e felfogás egyes elemei később, az ellenforradalmi korszakban váltak, s a múlt század ötvenes éveinek politikai viszonyaiból kell kiindulnunk. E felfogás kialakulásában több tényezőnek jutott szerep: alapját az egységes nemzetállam polgári követelményében lehet feltalálni, amely az egységes nemzeti piac meghódítására irányuló törekvés ideológiai tükröződése s a polgárosodó árutermelő nemesség általánosan elfogadott nézete a reformkorban. Az erős, szilárd nemzetegység egyik feltétele volt annak a ,,nagymagyar" koncepciónak is, amelyre a Batthyány-kormány külpolitikáját építette, amely a birodalom súlypontját is Budára szerette volna áttenni. Az abszolutizmus idején, mikor az önkényuralom Magyarország területét szinte feldarabolta —• a nemzetegység gondolatának pozitív tartalma volt: e nézőpont erős argumentációs lehetőséget nyújtott az osztrák abszolutizmus törekvéseivel szemben. Már itt is kitűnik azonban — amire még visszatérnénk —, hogy ezt a felfogást számos negatívum is terhelte — túl azon, hogy alapvető tendenciája az osztályfeletti „nemzeti egység" fikcióját sugallta. Szalay gondolatmenete ugyanis egyrészt nem számol az ország lakosságának nemmagyar részével; másrészt azonban azzal, ahogyan a nemzet egységét magától értetődő kapcsolatba hozza az osztrák császársággal, úgy látja, hogy „századok fejleményei" intették a magyart az ezzel való szövetségre; megkerüli, vagy éppen téves következtetéseket von le a szabadságharc tanulságaiból, s a centralisták 1848 előtti koncepciójához tér vissza, melynek egyik sarkpontja volt — mint ismeretes — a Monarchia és az uralkodóházzal való kapcsolatok érinthetetlensége. Bár egy bizonyos fokig ezekben a nézőpontokban is bennfoglaltatik, mégis szükséges konkrétabban is megközelíteni a problémát: milyen feleletet ad Szalay munkája a korszak nagy kérdésére; ha közvetett módon is, hogyan válaszol arra: hogyan tovább, merre vigyen a nemzet útja? 29*