Századok – 1964
Krónika - Szalay László: Magyarország története (Pamlényi Ervin) 1370
1374 krónika emlékei. Harmadik tényezőként kell említeni, hogy a gazdasági- és kultúrtörténet érdemlegesebben nálunk Szalay munkájával egy időben fejlődött csak ki; Szalay is csak Horváth Mihály ismeretes kis munkájához, az ipar és kereskedelem történetéhez tudja olvasóit utasítani. Végezetül minden bizonnyal: hatással volt reá ebben a vonatkozásban is egyik mintaképének, a Magyarországon különösképpen is elismert Leopold von Rankenak felfogása és történetírói gyakorlata is, aki előadása középpontjába szintén a politika történetét állította, mégpedig elsősorban a külpolitikáét, ami szerinte a belső alakulásnak is eldöntő tényezője volt. Ha most megkíséreljük kijelölni azokat a főbb pontokat, ahonnan át lehet tekinteni Szalay felfogását Magyarország történetéről, mindenekelőtt erős nemzeti tudatát kell kiemelni. Ez a nemzeti tudat olyan természetű., amilyen az a középnemesi-értelmiségi réteg, amely Magyarországon a polgári, átalakulás vezetője, s amely rétegnek tipikus képviselője éppen Szalay László. Ebben a nemzeti tudatban feudális és polgári vonások keverednek, s ez utóbbiak is részben még pozitív, de részben már negatív jellegűek. Nemzeti tudata feudális vonásai közül talán a legegyértelműbb az, ahogyan ő, hosszú századok nemesi felfogásának megfelelően, a nemzet fogalmát értelmezi — a nemzetet a nemességgel azonosítja. Ennek megfelelően történeti munkájában más társadalmi osztályoknak meglehetősen kevés hely jut, a polgárság és a parasztság törvényhozási vonatkozásban érdekli ugyan, de egyenesen meglepő, hogy Eötvös, a Magyarország 1514-ben írójának legjobb barátja, eszméinek osztályos társa, milyen summázva rajzolja 1437 vagy 1514 eseményeit. A reformkor nemzeti tudatának hagyományai élednek újra — a nemzeti elnyomás hatása alatt nagyon is érthető módon — abban a büszkeségben, öntudatban, amellyel, a magyar nagyhatalom történeti megvalósulását, I. Lajos vagy Mátyás birodalmát rajzolja, amellyel elutasítja a múltban az állami függetlenség csonkítására történő kísérleteket, különösen azokat, amelyek 1526 előtt a pápaság vagy a császárság oldaláról fenyegették Magyarországot, Szalay törhetetlen híve a történeti magyar állam egységének, s ez határozza meg a nem-magyar népekhez való viszonyát is; a magyar nemességet a múltban az ország természetes vezetőjének tekinti — s pillanatra sem merül fel benne semmi kétség e szerep tökéletes indokoltsága iránt. A történeti Magyarország egysége — ez a másik pont tehát —, ahonnan történetfelfogása áttekinthető. Ebből a szemszögből alakította ki nézeteit az 1526 utáni fejlemények dolgában, a magyar történetfelfogásnak akkor középpontjában álló Habsburg-kérdésben. Szalay már meglehetősen korán felismeri, hogy 1526 után Magyarországra kettős teher nehezedett: a nyílt ellenség ellen a haza földjét kellett védenie, az állítólagos védur, a Habsburgok ellen pedig az ország önállóságát. Ebből a helyzetből, az ország egységének szempontjából ítéli azután meg a következő száz esztendő politikusait. Ezért bírálja, korában szokatlanul élesen, szemben az „utolsó nemzeti királyt" idealizáló köznemesi felfogással, Zápolyai Jánost, akinek jelentős szerepet tulajdonít a megmaradt országrész kettészakadásában; ezért tér vissza újra és újra a Habsburg-segítség csekély voltára, ezért regisztrálja olyan gondosan ennek elmaradását, Bocskay halálakor — kinek felkelését mint kifejezett rendi: és vallási mozgalmat ábrázolja — megjegyzi: ,,ő azonképpen, mint korának több politikusai, úgy vélekedett, hogy a nemzet egységének veszélyeztetése nélkül Erdélyben, a minél több magyar részekkel megtoldott Erdélyben külön magyar fejedelem országolhat." De jónak látja azonnal egy lábjegyzetben hozzáfűzni:
