Századok – 1964

Krónika - Szalay László: Magyarország története (Pamlényi Ervin) 1370

kRónika 1373 rozottak is. Máshol azonban kissé mereven, az évek rendje szerinti előadáshoz tartja magát, és évenként kezdi újra egy-egy probléma tárgyalását. Nem csupán módszerbeli kérdés — ennél bizonyára mélyebben fekvő okai vannak —, amit én hajlandó lennék realista ábrázolási módnak felfogni; megfigyelhető ugyanis, hogy úgy csoportosítja az eseményeket, úgy formálja mondanivalóját, hogy minél inkább kitűnjék a szavak és a tettek, a nagy remények és a szűkös eredmények közti különbség, minél inkább kitűnjék a látszat mögött a történeti valóság; hogy a magukban a dolgokban levő ellentmondások, ilyen „ellenpontos szerkesztésben" külön utalás nélkül is előbukkanjanak. Nem kíméli a teret pl. Rákóczi azon levelének ismertetésére, amelyet a fejedelem az éppen trónralépő I. Józsefhez intézett. Rákóczi ebben a levelében I. József ,,országlása kezdetét kegyes csillagzat"-nak mondja, mely a ,,fellegeket és viharokat el fogja oszlatni", beszél iránta érzett mély hódolatáról, ragaszkodásáról és őszinte békevágyát fejezi ki. De néhány sorral e levél előtt Szalay éppen arról ír, hogy a fejedelem követe útján tudósította a francia királyt: egyáltalán nincsen szándékában egyezkednie a császárral. Az-említett, békére áhító levél ismertetése után pedig az olvasható Szalavnál, hogy a fejedelem ,,a hadviselést most kettős erővel szándékozott megindítani". Mindezt Szalay Rákóczi-ellenes elfogultság nélkül mutatta így be; ebben az ábrázolási módban tulajdonképpen igen magasrendű formába öltözik minden történetíró legmélyebb szenvedélye, tulajdonképpen a realista regény irodalmi eszközeivel nyer kifejezést a szenvedély: a látszat mögött kitapintani a valóságot, a dolgok színe mögött magát a lényeget. Szalaynak ez a törekvése történetírásának egyik legnagyobb erőssége. Történeti érdeklődése, történetírásának köre azonban — bármilyen gondosan művelte is meg — első pillantásra kissé szűk. Ha csak ebből a szempontból tekintenők a Magyarország történetét, Szalayban inkább a feudális történetírás utolsó, legnagyobb képviselőjét, mint a polgári történetírás nagy alakját kellene látnunk. Munkájában tulajdonképpen az országos politika szintjén marad, az uralkodók közelében, ezen belül figyelme elsősorban a külpolitikai vonatkozásokra, továbbá az alkotmány- és jogtörténet részleteire és némi hadtörténetre terjed ki: de a történetírás olyan területei, melyeket már előtte hazánkban is művelés alá fogtak, — számára meglehetősen idegenek. Ilyen mindenekelőtt a gazdaságtörténet, amely kirívóan távol esik érdeklődésétől, továbbá a kulturális fejlődés rajza, melynek ugyan itt-ott szentel egy-kct oldalt, de mélyebben szándékosan nem kíván beleereszkedni. Honnan ez az érdektelenség, amellyel a polgári történetírás e különleges, újonnan meghódított tartományai iránt a polgári érdekek oly kitűnő szószólója, mint Szalay viseltetik? Mindenekelőtt a történelmi szituációban, melyben a munka keletkezett: az abszolutizmus viszonyaiban, mikor Szalay elsőrendű feladatának éppen az osztrák önkényuralom alkotmány- és törvényellenes voltának kimutatását tekintette, mégpedig azon a módon, hogy minél részletesebben állítsa olvasói elé a magyar alkotmány önálló kifejlését, precizírozva az uralkodóházzal és Ausztriával kialakult kapcsolatok történeti formáit és természetét — ezzel visszautasítva az osztrák államjogászok kísérleteit az abszolutizmus valamilyen igazolására. Ez a törekvés, amely egybeesett Szalaynak elsősorban jogi és politikai műveltségével, csak erősödött attól a korábbi felfogásától, hogy a jogi és politikai felépítmény változásai hozzák magukkal a társadalmi, gazdasági és kulturális változásokat; ezt a kétségkívül téves nézetet tovább élesztették a polgári átalakulásért folytatott reformkori küzdelem élményei, 29 Századok 1964/5—6.