Századok – 1964

Krónika - Szalay László: Magyarország története (Pamlényi Ervin) 1370

1372 krónika olyan forrást kapcsol be a tárgyalásba — elsősorban a középkori történetre vonatkozó nyugati elbeszélő kútfőket —, amelyeket itthon még nem ismertek, vagy nem eléggé aknáztak ki. Arra, hogy Szalay történetírásának mennyire, számára is nélkülözhetetlen eleme éppen az új források, oklevelek felkutatása és értékesítése, az ebbeli hiányosságok mennyire csak a száműzött viszonyaiból következnek — amire sokszor panaszkodik —, talán a legdöntőbb bizonyíték, hogy mikor 1855-ben hazatér, fáradtan, nagyon is fáradtan — mint írja —, példátlan szorgalommal kutatja át a hozzáférhetővé vált levéltárakat, így a Károlyi és az Eszterházy család levéltárait is — s noha a bécsi Haus-, Hof-és Staatsarchiv a maga gazdag anyagával mindvégig zárva marad előtte —, műve itthon megjelent 5. és sajnos csonkán maradt tí. kötete, mely az 1707. év eseményeiig vezeti az olvasót, éppen az újonnan felkutatott okleveles anyag páratlanul alapos felhasználásával tűnik ki. A feldolgozás módszerét tekintve Szalay munkája félúton áll a régi feudális magyar történetírás és a modernebb polgári történetírás módszere között. Munkáit olvasva, többször Goethe regényére, a Wahlverwandtschaftenra kell gondolnunk: ahogyan ott a legközönségesebben romantikus történet keretében a modern lélektani regény legragyogóbb vívmányaival találkozunk, úgy Szalay munkájában is a történeti előadás avitt módszere állandóan a modern történetírás bravúros fogásaival párosul. Erre vonatkozólag ő maga ad magyarázatot: „innen van az is, hogy majd a történetíróval, majd a történetvizsgálóval, találkozik az olvasó. Magára vessen ha csalódik, ki a történeti kutatások pólyáihói kibontakozott, és az események művészi simasággal lefolyó, eleven tükrét várta tőlem. Nem hiszem, hogy -már megérkezett volna az idő, mely ez eszménynek megfelelő művel gazdagíthassa irodalmunkat; az anyag, melyből készül, részben még az aknákban van, hová minduntalan le kell szállanunk, hogy szükségeinket fedezhessük, és itt is, mint egyebekben, míg a munka-f elosztás elve nem vétetik teljes alkalmazásban, a dolgozó felváltva kézműves és művész tartozik lenni." Ezért van, hogy nemegyszer hosszú, hosszú oldalakon át hoz in extenso törvényszövegeket — igaz, hogy fontosakat —, követ-utasításokat, oklevélszövegeket, beszédrészleteket, béketárgyalási punktumokat, úgy ahogyan azt Pray és Katona tették, akiknek munkái egyszerre voltak forrásgyűjtemények és feldolgozások. Ezeket a részeket azonban — meglepő módon — mélyen járó megjegyzések, tömör, drámai erejű leírások, rendkívül plasztikus történeti arcképek váltják fel, amelyek közül nem egy — pl. I. Istváné, I. Lajosé vagy a tehetetlen Zápolváé, az eszélyes Bethlen Gáboré — sokáig emlékezetes marad. Ilyen jellemzései a tacitusi portrékra emlékeztetnek. Egyébként is, helyzeteket és egyéniségeket kevés szóval tömören értet meg; a haldokló István ,,teremének ajtajánál a cselvetés ólálkodott, a gonoszság ül tort"; V. László „gyenge, kora álnokságú fejedelem", Zápolya pedig ,,végképpen elvetette magától a szemérmet", mikor a törökhöz fordult segítségért. De előadása módszerének tacitusi vonása az a kétértelműség is, amellyel néha, szükség esetén egyesek jellemzésénél eljár: szinte egykedvűen sorolva a kortársak vádjait, anélkül, hogy maga mindig állást foglalna mellettük vagy ellenükben. Az új és a régi között szintén fél úton van a Magyarország történetének szerkezete is: Szalay a magyar történelmet már nem a királyok története szerint tagolja, amint az régebben szokásos volt. Egész munkája, a hat kötet, 27 könyvre s ezek ismét fejezetekre tagolódnak. A cezúrákat nagyobb jelentőségű politikatörténeti fordulópontoknál húzza meg, de a határvonalak között vannak mar társadalom- és alkotmánytörténeti szempontból meghatá-