Századok – 1964

Krónika - Szalay László: Magyarország története (Pamlényi Ervin) 1370

krónika 1371 merült fel valamennyiük lelkében. Lehet-e még remény lenünk? — gyötri magát tovább. Természetes gesztussal akarja most mérlegre vetni egész életét, a polgári átalakulásért folytatott egész harcát. ,,Ösztönöz valami — mondja svájci barátjának és későbbi egyetlen biográfusának, Flegler Sándornak —, ösztönöz valami, tisztába jönni afölött, hogy az, ami után törekedtünk, üres phantasmák ingadozó ködképe-e, mint elleneink szemünkre vetik, vagy szilárd történeti alapokra fektethető-e?" Végső soron tehát a nemzeti lét, a nemzet hivatása vált számára — mint oly sok más számára is — problematikussá ebben az évben, s arra akar tulajdonképpen feleletet keresni, hogy „új erővel fogjunk munkához és elkövetett hibáinkat jóvátegyük, vagy azon meggyőződéssel haljunk meg, hogy a magyarnak úgy sincs mit keresnie a világon?" S ha ebben az alternatívában van is valami patetikusan kiélezett, ha a kérdésfeltevésben már benne rejlik a válasz is, mégis őszinte és magávalragadó benne az önvizsgálat igénye, a szándék — kiutat keresni a reményt-vesztettségből. A válaszért, mint nagy kortársra, a másik száműzött történetíró, Horváth Mihály, Szalay László is a magyarság történetéhez fordul. ,,A nemzetnek egész múltja, miben jövőjének kulcsát találhatjuk" — írja Eötvösnek. Ajánlatával Geibel Károly lipcsei könyvkiadóhoz fordul, aki szívesen vállalkozik majd Szalay munkájának publikálására, s ezzel szerény, nagyon is szerény megélhetést biztosít Szalaynak és családjának. „Egész eréllyel Schwandtner tanulmányozására vetettem magam, melyet az itteni könyvtárban találtam. Hozasd el Magyarországról Fejér kódexét s amennyi könyvet szerezhetsz — kéri Eötvöst —, i melyben történetünk forrásait találom s küldd el hozzám." S 1850-től hazatéréséig ez a mű tartja lekötve, teljességgel ebben él: kiterjedt levelezésének központi témája az állandóan visszatérő kérés, újabb és újabb könyvek sürgetése; elsősorban forráskiadványokat szeretne kapni, de felvilágosításokat kér újabban megjelent munkák, újabb kutatások eredménye felől is. Munkamódszeréül a nehezebbik utat választja. Bár ismeri és forgatja • Pray György, Katona István, Fessier Ignác Aurél, Engel János nagy össze, foglalásait is, amennyire a körülmények megengedik, hű marad alapelvéhez: a történeti kutatásban mindig az eredeti forrásokig kell visszamenni. S ahogyan Pray és Katona a magyar történelem hatalmas forrásanyagán az előző század végén és a XIX. század elején az első nagv rostálást elvégezték, ahogyan az adatok összeegyeztetése, ellenőrzése útján igyekeztek rendet teremteni a kronológiában, a genealógiában, az oklevelek ezreiből igyekeztek kiválasztani a hamisakat, kiemelni a jelentőseket, úgy végzi el ezt a munkát most az ő és utódaik művén Szalay. Itt azonban már finomabb a rosta, gondosabb és felkészültebb a kritika, műértőbb a kéz — a szemléleti különbséget itt nem is érintve —, más szempontú a felülvizsgálás. Bár ő is — gyakran epés megjegyzések kíséretében — kijavít dátumokat, helyreigazít hibás olvasatokat, eloszlat félreértéseket, elsősorban mégis a jogi, társadalomtörténeti, közigazgatási fogalmak tisztázására törekszik és ér el éppen kitűnő jogi képzettsége következtében mai napig érvényes eredményeket. Egyes jegyzetei, a Szilveszterbulláról, a trónutódlási jogról, Anonymus valamely állításáról — melyekben polémikus éllel fordul különösen az osztrák és német államjogászok felé —, gyakran külön tanulmánynak is beillő exkurzusok, a magyar alkotmány- és jogtörténet egy-egy lényeges kérdésének mélyen járó, kritikus kifejtései. A Magyarország története azonban több, mint az addigi feldolgozások, az addig ismert forrásanyag kritikai feldolgozása: a mű első négy, Svájcban írt kötete ugyan, érthetően, kevés új okleveles anyagot tartalmaz, de sok új