Századok – 1964
Történeti irodalom - Perjés Géza: Mezőgazdasági termelés; népesség; hadseregélelmezés és stratégia a 17. század második felében (1650–1715) (Ism. Wellmann Imre) 1269
TÖRTÉNETI IRODAI.OM 1273 sos gazdálkodással, kat. holdanként, 1,15 tehát hektáronként kereken 2 q vetőmaggal s 3-, ill. 4-szeres terméssel számolunk, I fő esztendei kenyérgabona-szükségletét pedig 3,2 q-nak vesszük. Feltéve, hogy ennek fedezésére legalább kétharmadrészben őszi gabona (búza, kétszeres) szolgált, 1 fő kenyerét kétnyomású gazdálkodásnál 3-szoros termés esetén 2,4, 4-szeres termés esetén 1,6 ha, háromnyomású rendszerben pedig 1,8, ill. 1,2 ha szántóföld-terület terrnette meg. Mivel a szántóföld akkoriban nyilván nem haladta meg az összes terület egyharmadát, ez annyit jelent, hogy ha két-, de akár ha háromnyomású rendszerben gazdálkodtak is, háromszoros termés km'-'-enként legfeljebb 14, ill. 18, négyszeres termés pedig 21, ill. 28 fő eltartására lehetett elegendő. Mindez igazolja a szerző megállapítását, hogy 30-as népsűrűség mellett csak négyszeresnél bővebb aratásból telt ki a lakosság mindennapi kenyere. De mennyiben volt elegendő az a gabonakészlet, mely 10 000 km2 -nyi terület népességnek esztendei eltartására kellett, 00 000 főnyi sereg ellátására a hadműveleti idő hat hónapján keresztül? Ne tekintsük most, hogy jó termés esetén a szükségleten felüli gabonamennyiséggel is lehetett számolni, szűk esztendőben viszont — s ez Magyarországon, az említett fázisbeli elmaradás folytán, feltehetően gyakrabban s tovább fenye« getett — a nép kenyérrevalójában is hiány mutatkozott; vegyük úgy egyszerűség kedvéért , hogy a lakosság igénye éppen fedezve volt. Még ha a hadsereg gabonaszükségletét a szerző által számított 121 500 q-nál kb. 20%-kal többre vesszük is, ez sem ér fel a lakosság megélhetéséhez szükséges mennyiséggel még km2-enként 5 főnyi népsűrűség mellett sem (160 000 q). Joggal mondja tehát a szerző, hogy a hadszíntér gabonakészletei még a legalacsonyabb népsűrűséggel számolva is fedezhették a katonaság szükségletét. Úgy véljük azonban, nem csupán a tágabb és a szűkebb hadszíntér különbsége, az erőforrások kimerülése, a nyers termény feldolgozásának s a szállításnak problémái, meg a rossz adminisztrációszűkítették az elvben meglevő ólelemkészlet gyakorlati igénybevételének lehetőségeit. Ne feledjük mindenekelőtt, hogy a lakosság esztendei gabonaszükséglete, ha az egyáltalán megtermett (hogy a hadinép zölden is kaszálta, legeltette, mindenesetre rontotta ennek esélyeit), csupán aratás után, azaz a hadműveleti idő második felétől kezdve állt a maga egészében rendelkezésre, akkor is csak fokozatosan, a cséplés vontatott ütemének megfelelően (magyar földön a nyomtatás ebben a vonatkozásban gyorsabb eredményekhez juttatott). Májustól júliusig a nép már fogytán volt készleteinek; jó, ha azok negyedrészét meg tudta őrizni erre az időre. Ebből az következik, hogy a betakarítást megelőző három hónapban már csak 9-es népsűrűség esetén lehetett annyi kenyérgabonát találni, amennyi a katonaság ellátására kellett. De vajon a hadvezetés számolhatott-e reálisan a polgári lakosság kezén még meglevő egész mennyiséggel? Nem térve ki arra, hogy a nép igyekezett a katonaság elől minden módon elrejteni kenyérrevalóját, elhajtani állatait, esetleg maga is felkerekedett, menekítvén a legszükségesebbet — ha minderre nem is nyílt módja, nyilvánvalóan akkor is kellett neki hagyni annyit, hogy bármi szűkösen, de megélhessen, s munkáját legalább a nélkülözhetetlen mértékben folytathassa — anélkül a termés s vele a hadsereg jövőbeli ellátása forgott volna kockán. Hadd hivatkozzam ismét Zrínyi szavaira: „Ha magad földén jársz zsákmánlani, szintén elég romlás csak a széna-, szalma-, fapusztítás a szegény emberen. Hogy kenyerét is elvegyék, istentelenség ..." Nem vitás, hogy ilyen istentelenséget a hadinép gyakorta elkövetett; mégsem leheteti teljesen pusztába kiáltó szó Zrínyi intelme: „Hadakozásnak idején vegye be az ember mindenfele rend gabonájának a tizedét; . . . ha ellenség földén vagy, . . . csak minden ötödik vékát kell elvenni." Ezzel az ötödrésszel számolva, a hadsereg kenyérgabona-ellátása helyszíni erőforrásokból már legfeljebb csak 45-ös népsűrűség mellett lett volna biztosítva a hadműveleti idő első három hónapjában. Mindez csak még jobban aláhúzza a szerző végkövetkeztetését: hogy a kor hadseregei az ellátás szorongató gondjai közepett nem lehettek meg éléstárak nélkül, s ez mélyrehatóan megszabta stratégiájukat. Amint látható: Perjés Géza termékeny módszerének útján további részletekig haladva, eredményei még fokozott hangsúlyt nyernek. Hadtörténetírás ós agrártörténet írás egyaránt komoly nyereségként könyvelheti el kutatásait; ösztönző erejű módszere, látásmódja, ahogy a látszólag szűkebb, hadtörténeti körbe tartozó kérdést a történeti élet egészébe illesztve, annak sokszerű összefüggéseiben vizsgálja, újszerű eredményei szólesebbkörű érvényre tartanak igényt, túlmutatnak a hazai történet szorosabb határain. Éppen ezért sajnálatos, hogy a szöveghez idegennyelvű összefoglalás nem csatlakozik; lia ennek ezúttal helyszűke volt az akadálya, s nagyobb tipográfiai ökonómia vagy egyéb — pl. az irodalmi hivatkozásokban a teljes bibliográfiai apparátus folytonos ismétlésének mellőzése nem segített, célszerű lenne más lehetőséget biztosítani a lényeges mondanivaló idegennyelvű közlésére. A szerző önálló kutatómódszere, széles kitekintése, komoly eredményei egyképpen rászolgált ak erre. WELLMANN IMRE
