Századok – 1964

Történeti irodalom - Perjés Géza: Mezőgazdasági termelés; népesség; hadseregélelmezés és stratégia a 17. század második felében (1650–1715) (Ism. Wellmann Imre) 1269

1272 TÖRTÉNETI Iii OD ALOM Ehhez kapcsolódik a tárgyalt terület ós kor egységének problóipája. A szerző nagy mértékben francia, továbbá német forrásokból indul ki, utólag a Rákóczi-kori Magyarországra Is kiterjeszkedve; megállapításai is Nyugat- és Közép-Európára s a címben jelzett időkörre vonatkoznak. Vitatható azonban: teljesen homogén területről van-e szó, s határozott lezárást jelent-e a — természetesen nem mereven értelmezett — 1715. esztendő? Perjós Géza maga állapítja meg, hogy a problémalavinát elindító nagyseregek kuruc részen nem jöttek létre, s ehhez képest, itt a hadseregellátás is sajátos vonásokat (étappellátás stb.) mutatott „Eszerint Magyarországon még fázisbeli hátramaradással lehetett számolni, a fejlődést gátló sokféle tényező miatt hazánk ekkor még hadvezetés tekintetében sem illeszkedett szervesen Nyugat- és Közép-Európa térségébe. Másrészről bármennyire megokolja is a szerző könyvének időbeli elhatárolását, maga állapítja meg, hogy a mezőgazdaság rendszere, a művelés intenzitása a XVIII. százud végéig egészben véve nem változott, s ennek megfelelően a XIX. század elejéig terjedő adatokat is értékesít munkájában. Nyilván nem állt be döntő fordulat a hadvezetésben sem a francia forradalom korszakáig, bár a XVIII. század második felében mindinkább enyhült a seregellátás gondja a rohamosan növekv/í népsűrűség következtében (ami, úgy véljük, e viszonylag békésebb időkben a termőterület kiterjesztésével s a népnek ezzel összefüggő jobb táplálkozásával járt együtt). Néhány részletkérdésben is valamennyire differenciáltabb eredményro juthatunk, ha a szerző módszerbeli kiindulópontját: a mezőgazdasági termelés s a paraszt i élet mozgására figyelő dinamikus szemléletet fokozott mértékben magunkévá tesszük. Úgy tetszik, a Rákóczi-kori Magyarország a mezőgazdasági termelésben is sajátos helyet foglalt el a tárgyalt térségen belül: az állattenyésztésre itt nagyobb hangsúly esett, mint egyebütt. így az állati termékek nyilván nagyobb mértékben jutottak szóhoz hazánk népi t áplálkozásában a közép-ós nyugat-európai átlagnál. Erre mutat Perjés közlése is: míg más országokban a kormány intézményes gondoskodása a hadsereg; kenyérellátására szorítkozott, a kuruc katona vitathatatlan jogot formált a napi húsadaghoz, úgyhogy annak csökkenése vagy elmaradása esetén a legnagyobb zavar támadt, elszéledós, szökés, garázdálkodás ütötte fel fejét. A különbség azonban aligha volt, jelentős; úgy véljük, az évi'gabonaszükséglet 1 főre számítva hazánkban sem lehetett lényegesen csekélyebb a szerző által alapul vett 3,5 q-s átlagnál. Zrínyi a „Tábori kis tracta"ban azt írja: 1 véka lisztből 60 cipót lehet sütni, s 1 katona napjában 3 cipóval beéri, évi szükséglete tehát 19 véka lisztre tehető. Perjés átszámítási kulcsát (búza : liszt = 1,25 : 1; liszt : kenyér = 1 : 1,33; felnőtt férfi kenyérszükséglete: 1 főre számított átlagos szükséglet = 100 : 71,3) véve alapul, kőszegi, sárvári ill. egerszegi vékában3 ugyan a katona napi kenyéradagja csak 1,04, 1,10, ill. 1,22 kg-ra, 1 fő évi szükséglete pedig 2,64, 2,79, ill. 3,10 q kenyérgabonára beesülhető, ha azonban pozsonyi vékában számolunk, ezek az értékek 1,36 kg-ra, ill. 3,45 q-ra növekednek. Másfél évszázaddal később, a nagy erdélyi éhínség idején — amikor még mindig a hagyományos gazdálkodás dívott, csupán a földművelés nyomult, előrébb az állattenyésztés rovására — az esztendei kenyérgabona-fejadagot egyszer mintegy 3,1, másszor — a feltétlen szükségletből kiindulva — kb. 2,Í q-nak vették. De ismerünk ebből az időből ugyaninnen szélesebbkörű érvényre számot tartó s a szerző álláspontját jobban megközelítő híradást is. 1812-ben az erdélyi főkormányszék körrendelet-tervezetet terjesztett az udvar elé, hivatkozva az államférfiak megállapítására, mely szerint felnőtt embernek ß (erdélyi) köböl (azaz mintegy 4,16 q) kenyérgabonára van szüksége esztendőnkint; s mivel — úgymond — ugyancsak az újabb idők államférfiai 1 családra 3 felnőttet és 2 gyermoket szoktak számítani, 2 gyermek pedig 1 felnőtt adagját fogyasztja (ami együtt -véve, ha a férfi szükségletét átlagosan 1 főéhez viszonyítjuk, Perjés 100 : 71,3 arányszámnál durvább: 100 : 80 értéket ad), öttagú család évi szükséglete 24 köböl (16,65 q) kenyérgabonára tehető — ami 1 főre számítva átlag 3,33 q-t jelent. Úgy véljük tehát, Magyarországon a tárgyalt időszakban fejenként nagyjából 3,1—3,3 q átlagos kenyérgabonafogyasztással számolhatunk. Mennyire becsülhető már most adott terület eltartási kapacitása? Láttuk, a szerző abból indul ki, hogy a tárgyalt korban a háromnyomású rendszer keretében gazdálkodtak, kat. holdanként 1 q magot vetettek, s a szántóföld sehol sem haladta meg az egész terület 20—45%-át. Ezen az alapon vizsgálja meg: mekkora szántóföld-terület kellett ahhoz, hogy az 1 fő számára szükséges 3,5 q — éspedig ősziekből 2,5, tavasziból 1 q — kenyérgabona megteremjen, ha 2-, 4-, ill. 6-szoros termést tételezünk fel, s eszerint adott területen különböző népsűrűség mellett mennyi gabona állt rendelkezésre? Úgy vélem, legalább is magyarországi vonatkozásban közelebb járunk a valósághoz, ha elsősorban kótnyomá -Bogdán — Papp-^Szabó: Kétszázéves gabonaszemek az Országos Levéltárban, Agrártörténeti Szemle 1963, 60-61. 1.