Századok – 1964
Tanulmányok - Jemnitz János: A béke utolsó hónapja és az Internacionálé összeomlása (I. rész) 1130
A BÉKE UTOLSÓ HÓNAPJA ÉS AZ INTERNACIONÁLÉ Ö8SZEOMI.ÁSA 1151 A baloldal magatartását s bizakodását e kettős remény befolyásolta: a proletariátus elég erős, hogy a kormányköröket visszatartsa ilyen lépéstől, másfelől pedig úgy vélte, az ilyen kockázattól ezek amúgy is visszarettennek. A vezércikknek azonban van néhány olyan momentuma is, amely már egészen másfajta megfontolásokra utal. A Leipziger fellépésében, bármilyen üdvös is volt a sarkalló mozzanat, szembetűnő, hogy a következő lépések konkrét meghatározására egyáltalán nem törekedett. Általános sztrájkról, forradalmi fellépés meghirdetéséről a háború előtt, vagy ellen — ez a jelszó nem került elő a Leipzigerben sem, legfeljebb egészen általános, elmosódott formában, nem aktuális szükséglet gyanánt. Ezen túlmenően a „Krieg" cikk végén a szerkesztőség olyan gondolatot pendített meg, amely megint új irányból világítja meg — szinte reflektorfénnyel — a baloldaliak gondolkodásának összetevő elemeit. A Leipziger ugyanis arra hivatkozik, hogy már gyakorta figyelmeztette a proletariátus milliós tömegét a kapitalizmusból keletkező háborús veszélyekre. A felelősség ezért nem rájuk nehezedik, hanem a fennálló társadalmi rendre: „Egy háború a pokol elszabadítását jelenti Európa népei számára.' ' És a proletariátus nem feledkezik majd meg arról, hogy ezért kit vonjon felelősségre. A Leipziger ezzel befordult a „realitások" utcájába, elismerte, elképzelhetőnek tartotta egy ilyen háború kitörését, s ezzel kapcsolatban már nem az első fázisra, a megakadályozásra, az azonnali ellenakciókra gondolt, hanem a másodikra rendezkedett be, a nagy felelősségrevonás és leszámolás idejére, amely a háború nyomán áll majd elő. Ez azonban egyúttal már ahhoz a francia és részben orosz baloldali körökben elterjedt véleményhez közelített, hogy a háborút már úgysem tudják elhárítani, s ezért valóban helyesebb a második fázison, a háború kezdete utáni politika kidolgozásán gondolkodni. Ez a megítélés szintén híveket hódított. Julius 24-én azonban mégis még a bizakodás volt az erősebb, a hit a proletár nemzetköziségben. Túlsók illúziójuk mégsem lehetett. Hiszen két nappal később Jaurès is, a Vorwärts is utalt arra, hogy Bécs egymagában ilyen lépésre nem szánta volna el magát. A német pártvezetőség mentségére még az sem szolgálhat, hogy nem ismerte a nemzetközi munkásmozgalom hangulatát, a pártok álláspontját. Az osztrákot leszámítva a többi párt részéről mind nagyobb áldozatkészségről tettek nyilatkozatokat, s július folyamán két országban: Oroszországban és Olaszországban valóban forradalmi helyzet kialakulásának körvonalai látszódtak. Olaszországban a július 7 — 14-iki Vörös Hét kifejezetten antimilitarista tüntetéssel kezdődött, barrikádokkal, fegyveres összecsapásokkal folytatódott, s a szemtanúk szerint 1870 óta Olaszország ekkor élte át legforradalmibb napjait.73 Amellett a Vörös Hét akciója nem bukott meg, a szakszervezet a sztrájkot befejezettnek nyilvánította,7 4 de az bármely pillanatban új lángra lobbanhatott. Oroszországban július 17-én kezdődtek meg a gazdasági jellegű bérmozgalmak. Július 21-én a cári rendőrség, a kozákok kegyetlenkedése folytán Pétervárott már barrikádok emelkedtek, július 22 — 23-án már 200 000 ember sztrájkolt, olyan üzemekben is leálltak, ahol 1904 óta nem fordult elő sztrájk. 73 A. Balabanova: My life as a rebel. London. 1938. 128—129. 1. 74 Balabanova elmondja, hogy Mussolini, aki mindvégig ingadozott, félt állást foglalni a forradalom elindításában, a sztrájk lefújása után az Avantiban a CGI L-t okolta a munkásság elárulásáért (uo.). 15*
