Századok – 1964

Tanulmányok - Jemnitz János: A béke utolsó hónapja és az Internacionálé összeomlása (I. rész) 1130

1 150 .) EMNITZ JÁNOS igen lényeges észrevételt tesz: „Emellett a német nép nagy többsége kétségtelenül a háború ellen volt."7

1 A július 27-iki Vorwärts a Kölnische Zeitungra hivatkozva közli, hogy a szocialista békedemonstrációkkal még a polgári körökben is rokonszenveznek. Berlinben e két nap alatt egyedül 27 békenagygyűlést tartottak. Természetesen hosszú ideig ennyire lábújjliegyen nem lehetett megmaradni, s a kormányok, a polgári nagypártok vezetői, a diplomácia és a közvélemény formálásának befolyásos szervei pillanatról-pillanatra rombolták a háborúellenes fellépés potenciális egységfrontját, lehetőségeit. Az ultimátumtól meglepett országokban a pártoknak azonnal kellett volna cselekedniük, ha egyáltalán cselekedni akartak. (Cselekvésen utcai tüntetésre, s természetesen általános sztrájkra gondolunk, vagyis arra, amit a francia párt 1907-től sürgetett, s amit az angolok, a német balszárny, az oroszok és a lengyel balszárny is magáévá tett. Természetesen a lépések várható eredményeit visszamenőleg sem lehet megközelítőleg felmérni, minthogy ezek sohasem következtek be. Az akció eredménytelensége azonban kevésbé lett volna végzetes a mozgalomra, mint a mindenfajta ellenlépésről való lemondás. Márpedig ez utóbbi hangulat lett az uralkodó.) Mire magukhoz tértek, két-három nappal később már sokkal kedvezőtlenebb feltételek közé jutottak. S még akkor is csak az akciók koordinálásának s az akciók potenciális lehetőségének megvitatásánál tartottak.72 A pártok megzavarodottságát, illúzióit magyarázza, hogy nem látták világosan Berlin szerepét a készülő háborúban. Itt ismét utalnunk kell R. Luxemburg 1914. július 28-án megjelent cikkére: „Természetesen ha megkérdezik, hogy a német kormány kész-e a háborúra, erre teljes joggal nemmel lehet válaszolni." R. Luxemburg — mint már idéztük — azért volt ilyen nyugodt, mert szerinte a német kormány a Habsburgok kedvéért óvakodni fog harcot kezdeni Oroszországgal, Franciaországgal és Angliával. A Luxemburg-féle tévedés nem tekinthető a baloldali radikálisok egyedül jellemző nézetének. Igen lényeges ebből a szempontból a Leipziger Volkszeitung már jelzett július 24-iki „Krieg" с. vezércikke. A szerző és a szerkesztőség ekkor már háborúval számolt — de csak osztrák—szerb relációban. Úgy vélték, hogy az orosz proletariátus sztrájkharca lefogja majd a cár kezét, osztrák viszonylatban azonban csalódást éreznek: „Az osztrák proletariátus azonban, úgy látszik, még tehetetlen a háborús őrülettel szemben. Ezért nekünk, németeknek kötelességünk, hogy kétszeresen figyeljünk, és kétszeresen energikusak legyünk." A baloldal tehát újra mozgósított, leszögezte, hogy a proletariátustól függ ,,az emberiség, a kultúra, a szabadság sorsa", de mindjárt ezután kiderül, hogy a balolal sem csak egyedül a proletariátusban bízott. A Leipziger szerkesztőségében is Jaurèshoz hasonlóan az angol kormány fellépéséhez fűztek reményeket, s a diplomaták esetleges üdvös közreműködését mindjárt meg is magyarázták. Azzal érveltek, hogy az 1912-es Balkán-válságnál is visszariadtak a nagyhatalmak az elhatározó lépéstől — mert féltek „a kimenetel bizonytalanságától". 71 Ph. Scheidemann: Memoiren eines Sozialdemokraten. Dresden. 192S. I. köt. 234. 1. 72

J. Kuozynski könyvében megjegyzi, hogy a soviniszta tömeg már július 26-én tüntetett Berlin és más német városok utcáin. Ezt természetesen a polgári lapok felkapták. és a „nép" érzéseiről írtak. Ezzel szemben a Vorwärts említett július 25-i száma csak. július 28-ra hirdetett meg tüntetést.