Századok – 1964

Tanulmányok - Makkai László: Puritánizmus és természettudomány 1073

1088 MAKKAI LÁSZLÓ sikeres kapitalistákat neveljenek. Ellenkezőleg: a külvilág dolgairól a lélek dolgaira akarták fordítani a figyelmet, nem profitot, üdvösséget akartak szerezni az embereknek. Csakhogy nem szerzeteseknek prédikáltak, mint ahogyan ők maguk sem voltak szerzetesek. A középkori vallásosság a szentséget a szerzeteseknek tartotta fenn, mert csak ezek vonulhattak el a világ zajától, bűnös tülekedésétől. A társadalom azzal, hogy megadta a szerzeteseknek a lehetőséget az üdvösséghez szükséges minimális erkölcsi erőfeszítésen túlmenő, mintegy „fölösleges" érdemek szerzésére, e fölöslegből vélte fedezhetni a többiek erkölcsi deficitjét, mégpedig úgy, hogy a közönséges halandók imádság és ceremóniák, tehát mágikus eszközök által részesülhettek a szentek érdemfeleslegéből. A reformáció szakított a mágikus üdvközvetítéssel; ember ember helyett nem tehetett eleget az isteni parancsolatoknak, mindenkinek magának kellett szentté lennie. Ebből önként következett, hogy a szerzetesi érdemfelesleg használhatatlan ócskasággá, sőt, mint a mágia legfőbb táptalaja, bűnös babonasággá minősült, melytől sietve igyekeztek a szerzetesség intézményével együtt megszabadulni. Az imádkozó, meditáló semmmittevés privilégiumával együtt eltűnt a lehetősége annak, hogy valaki a világ dolgaitól való teljes elszakadással védje ki a világ kísértéseit. Az imádkozás, meditálás specialisták főfoglalkozásából mindenki számára kötelező mellékfoglalkozás lett, ami azonban azzal fenyegetett, hogy a vallás az életnek egyik sarkába szorul vissza, s meg kell elégedni valamilyen „vasárnapi kereszténységgel". Ez a megalkuvás a Kálvin által posztulált szuverén Istennek az egész ember teljes önátadására formált parancsoló igényével nem fért össze. A hívőnek minden gondolata, minden cselekedete isten dicsőségét kell, hogy szolgálja, de hogyan szolgálhatja ezt a mindennapi élet ezernyi apró gondja és szorgoskodása, amelyek a középkori vallásos szemléletben csak elvonták az embert Isten szolgálatától? Radikálisan újjá kellett tehát értékelni a középkori morált, az anyagi és szellemi javakat termelő munkát az ember egész materiális és ideológiai önfenntartó tevékenységét kellett istentiszteletté deklarálni, ha az életszentség követelményét mindenkire ki akarták terjeszteni. Ebbe az irányba már Kálvin megtette az első lépéseket, mikor azzal a középkori felfogással, hogy a munka a bűn büntetése, szembeszögezte a magáét: az emberi munka Isten teremtő és gondviselő munkájában való részvétel, Isten akaratának teljesítése, tehát istentisztelet. Ezzel a munkát ugyanabba a kozmikus távlatba helyezte, mint a bűn elleni lelki harcot: Isten harcol a sátán ellen, s ez a harc az emberi lélekben megy végbe az ember cselekvő együttműködésével, Isten formálja a világot, s ezt a munkáját az ember keze által is végzi. A természet megismerése és átalakítása, amit a középkori vallásosság mint valami tiltott, vagy legalábbis gyanús törekvést legfeljebb elnézett, a kálvini reformációban az embernek Istentől rendelt hivatásává vált. A természettel szembeni tehetetlenségből táplálkozó aszkézis ezzel megkapta a kegyelemdöfést. Az aszkétának ismert Kálvin mondotta, hogy az anyagi „javakat arra a célra kell felhasználni, amire Isten teremtette azokat, teremtette pedig nem csupán szükségleteink fedezésére, hanem gyönyörködésre is. Az érzékek gyönyörűségére is gondolt, mikor a virágokat teremtette." Ez nem jelentette a fényűzésre való felszabadítást, de jelentette az életszínvonal emelésére irányuló törekvések helyeslését, többek közt a társadalom anyagi jólétének emelését szolgáló tudományos kutatás helyeslését is: „Isten támasztotta fel az emberi tudományt, mely hasznosan szolgálja életfolytatásunkat,