Századok – 1964

Tanulmányok - Makkai László: Puritánizmus és természettudomány 1073

1080 MAKKAI LÁSZLÓ az eredményesnek hitt mágiával. Ceremóniákkal, varázslatokkal, áldozatokkal nyerni el a „megigazulást", akár az esőt: ezt az utat választotta újra meg újra a társadalom többsége, míg azok, akik a legélesebben átélték az osztálytársadalom feszültségeinek feloldhatatlanságát, újra meg újra megkísérelték a morálnak a törvényhez való alakítását, s mint ennek legfőbb akadályát, támadták a mágiát. Az ókori osztálytársadalom a rabszolgatartó rendszerrel a társadalmi ellentétek végletes kiéleződéséhez, s egyben a morál és a törvény végletes szembefordulásáig jutott el. Ez az élmény a görög tragédiában úgy fejeződött ki, hogy minél igényesebb, nemesebb a morális szándék, annál nyilvánvalóbb az ember tehetetlensége, s a magasból nagyobbat bukik. A kereszténység a tragédia kérlelhetetlensége helyébe a bűnöstől tényleges „megigazulás" helyett bűnbánatot váró és bűnbocsánatot adó isteni kegyelmet állította. Ebben a koncepcióban a rabszolgatartó társadalom felbomlása és a feudalizmus kialakulása közötti átmeneti korszaknak az ősközösségi egyenlőségre visszatekintő utópisztikus váradalmai fejeződtek ki, melyek azonban a feudalizmus megszilárdulásával eretnekségnek bélyegezve, föld alá szorultak, s helyettük túlvilági „üdvösséget" kínált a feudális egyház az evilági morális erőfeszítések jutalmául. A „szeresd istenedet és felebarátodat" követelménye és az osztályharc valósága közti feloldhatatlan feszültség megint a morális megalkuvást és a mágia becsempészését idézte elő. A feudális egyház az isten és ember, ember és ember ellentétét kifejező „bűn" egyetemes fogalmát bűnök sokaságára aprózta fel, az erkölcsi integritás központi kérdéséről a konkrét cselekedetek zavaros mozaikjára terelve a figyelmet, melyben halálos bűnök, főbűnök, bocsánatos bűnök skolasztikus kategóriáival próbált pedagógiai célzatú rendszert teremteni. A minimumra szorította le az átlagos erkölcsi követelményeket, minden azon felüli erkölcsi erőfeszítést külön érdemeket, minősített üdvösséget szerző jócselekedetnek nyilvánítva. S mivel az emberek — természetesen — még a minimumot sem teljesítették, hajótörésükért vigaszul az egyház mágikus „megigazulást" biztosított számukra az „ex opere operato", azaz papi cselekmények folytán automatikusan, mintegy materiálisán ható „szentségek" (sakramentumok) által, melyek mint „kegyelmi eszközök" közvetítették az üdvösséget. A mágiának a feudális egyházba való behatolása a transsubstantiatio (átlényegülés) tanában érte el csúcspontját, melyet a pápai hatalom tetőfokán az 1215. évi lateráni zsinat emelt kötelező dogmává. A miséző pap szavaira Krisztus valóságos húsává és vérévé átlényegülő kenyér és bor, illetőleg az ezek helyébe lépő ostya nemcsak a túlvilági üdvösség, hanem a babonás hívek, sőt egyes papok kezében nagyon is evilági célú kuruzslás eszközévé is vált. Az egyház sakramentális mágiája ugyanis összekapcsolódott a kereszténységre frissen áttért népek ősközösségi hitvilágának továbbélő maradványaival és az ókori kultúrák vallásos hagyatékának animisztikus-mágikus elemeivel, úgyhogy az egyház szimbólumai, szentségei, a szentek ereklyéi a gyakorlatban ugyanolyan varázsszerekké váltak, mint a felakasztott tolvaj éjfélkor kiásott hüvelykujja, vagy a leprás ruhadarabja. A mágikus praktikák mögött természetesen animisztikus hiedelmek lappangtak, melyek egyre inkább a vallásos világkép előterébe nyomultak; angyalok, démonok és emberekből félistenekké magasztosult szentek seregeivel népesítve be az eget és a földet,