Századok – 1964

Tanulmányok - Makkai László: Puritánizmus és természettudomány 1073

PURITANIZMUS ÉS TERMÉSZETTUDOMÁNY 1079: A gondolkozás fejlődése során azonban az animus egyre inkább elszakadt a természeti jelenségektől; az animust dolgokban lakó, állandóan azokhoz kötött szellemnek, később pedig önálló szellemi lénynek képzelték, mely tetszése szerint vehet fel bármely természeti formát, sőt akár testetlenül is létezhetik. A világ megtelt az ember számára jó- és rosszindulatú démonokkal, amelyeket csak egyre komplikáltabb mágikus szertartásokkal vélt fékentarthatóknak és felhasználhatóknak. Az osztálytársadalmak kialakulása új problémák elé állította az embert. Addig a létért való harc főfrontja a környező természettel folytatott küzdelem volt; a társadalmon belül végletes, kibékíthetetlen ellentétek nem jöttek létre. Az osztálytársadalomban azonban állandósultak az ember és ember közti érdekkonfliktusok, s velük együtt megjelentek a bűn, a felelősség, a bűnhődés, a jog, az igazságosság, a kegyelem morális fogalmai. Az uralkodó osztály részéről a kizsákmányolás biztosítása, az elnyomottak részéről a kizsákmányolás korlátozása legalább olyan fontossá vált, mint a természet erőinek leigázása. Az így megszülető társadalmi morál kezdettől fogva a már kialakult szellemvilág védelme alákerült, amelybe az ember éppen úgy belevetítette a moralitást, mint annakidején az akaratot, az animust. A természeti démonokból morális szellemi lények, istenek lettek, később pedig az egyetlen mindenható istennek, az erkölcsi világrend őrének, a legfőbb bírónak alakjában egyesültek. Megszületett a vallás, a bűntől való megszabadulás, a „megigazulás" ideológiája. A „megigazulás" minden vallásban az embereknek egymás közötti s az istenséggel való megbékélését, objektíve az antagonisztikus osztályellentétek megoldását jelenti. Mivel pedig a megoldás szükségszerűen más az elnyomottak és az elnyomók számára, a végleges megoldás, az osztályok felszámolása pedig a termelőerőknek és a termelési viszonyoknak adott fejlődési fokán objektíve lehetetlen, a „megigazulás" mindig csak szubjektív, azaz egyéni lehet. A „bűnös" társadalomban az egyén is „bűnös", és csak akkor „igazulhat meg", ha szembefordul a társadalommal vagy kimenekül belőle. Éppen ezért a vallásos morál az emberi cselekvést nem (szükségszerűen reménytelen) eredményessége, hanem szándéka szerint értékeli, s így ellentétbe kerül az eredményre törő mágiával. „Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot; az istennek ismeretét inkább, mintsem égő áldozatokat !" — tér vissza újra meg újra a mágia elleni kirohanás az ószövetségi prófétáknál, s Buddha is azt mondotta tanítványainak, hogy ha rituális mondásokkal meg lehetne a bűntől szabadulni, minden béka és teknősbéka üdvözülne. A morális cselekvés abszolút mércéje és relatív eredményessége olyan feszültséget idézett elő az osztálytársadalmak tudatában, mely halhatatlan költői alkotások és heroikus tettek ihletője lett, egyben azonban éppen feloldhatatlansága miatt a társadalom nagy többségét megalkuvás keresésére indította. Ezt megkönnyítette a morális követelmények forrásának, a társadalmi harmónia vágyának egy törvényadó istenségbe való kivetítése. Ahogy a természeti törvény nem ismerése a tárgyak és jelenségek animusának feltételezésére, úgy a társadalmi összefüggések törvényszerűségeinek rejtettsége egy morális rendező erő, az emberi együttélés törvényeit megállapító s azoknak megtartását tüntetésekkel kikényszerítő személyes istenség koncepciójára vezetett. Az emberi tudattal felruházott legfőbb bíró ítéletét emberi módon vélték befolyásolni, megvesztegetéssel, könyörgéssel. A perszonifikált természeti és társadalmi törvénynek egyetlen istenfogalomba való összeolvadása automatikusan vezetett a reménytelennek bizonyuló morális erőfeszítés helyettesítésére