Századok – 1964
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011
1040 PACH ZSIGMOND l'A Г. ban: az a bolsevik taktika, amelyet hajlamosak voltunk a magyar szociáldemokráciától már 1905-ben számonkérni — s ez a hajlandóság máig sem tűnt el egészen — 1905-re még maga sem alakult ki teljesen, hanem részben éppen az első orosz forradalom tüzében kovácsolódott ki. Az oroszországi agrárkérdés értékelését, a bolsevikok agrárprogramját Lenin 1906 —7-ben fontos korrekcióval fejleszti tovább; a nemzeti kérdést az első program csupán röviden és általánosságban említi, s jelentőségének megvilágítására nemcsak a demokratikus, hanem a szocialista forradalom szempontjából — majd az 1910-es évek elején, ill. az első világháború alatt kerül sor. Az a bolsevik taktika, amely a MSzDP értékelésének mércéjéül szolgált, nem a lenini, élő, folytonosan fejlődő, magamagát állandóan javító taktika, hanem a sztálini dogma, ámely a Bolsevik Pártot úgy ábrázolta, mintha teljes fegyverzetben született volna meg, s minden kérdésben szinte kész formulája lett volna a forradalmi cselekvésre. Természetesen még jóval ahisztorikusabb az a felfogás, amely a magyarországi munkásmozgalomnak a XX. század elején követendő irányvonalát szinte a majdani népfrontpolitika mintájára képzelte volna el. Nyilván szükségtelen bizonygatnunk a két történelmi szituáció különbségét: egyfelől a nemzetközi helyzet lényegesen eltért a második világháború előttitől, amikor minden ország munkásmozgalmának a nemzetközi reakciót megtestesítő fasizmus ellen, fasiszta agresszió ellen kellett elsősorban harcolnia; másfelől a magyar nemzeti függetlenség kérdése a soknemzetiségű dualista Monarchiában jóval ellentmondásosabban, bonyolultabban vetődött fel, mint amikor azt a német fasizmussal szemben kellett védelmezni. Nem lehet egyetérteni tehát az olyan nézettel, amely a Monarchia felbomlásáért folyó nemzeti függetlenségi harcot tekinti ezidőben a haladó erők elsőrendű feladatának, a proletariátus legfőbb osztálykövetelményének, a szociális átalakulások elsődleges feltételének. A századforduló körül a Monarchia dualista rendszerével együtt került válságba a magyar uralkodó osztályok belpolitikai rendszere: a kettőt nem lehet elválasztani egymástól, a proletariátus csak egyszerre szállhatott szembe mindkettővel. Ha csak a dualista rendszert szüntetik meg, de megmarad a belpolitikai rendszer — s mutatis mutandis ez történt 1919 után —, úgy az vajmi keveset jelent a társadalmi haladás szempontjából. A proletariátusnak tehát nem a nemzeti függetlenségért folyó harc — akárcsak időbeni — elsőbbségét kellett hangsúlyoznia, hanem a demokratikus átalakulás alapvető követelményét, s ennek részeként a magyar nemzeti függetlenség, helyesebben: a Monarchia népei nemzeti önrendelkezése megvalósítását. Vajon azt jelenti-e mindez, hogy nem lehet és nem kell bírálnunk a MSZDP korabeli taktikáját és tevékenységét? Vajon egyetérthetünk-e azzal, ami Mucsi Ferenc nemrég megvitatott disszertációjában — amely különben helyesen fordult szembe az 1905 — 1906. évi politikai válságról korábban vallott téves nézetekkel — kifejtést nyert, hogy ti. a MSZDP-nél ,,az ország demokratikus átalakításának előtérbe állítása, a koalíció hangoztatta nemzeti törekvésekkel való szembehelyezkedés az adott feltételek között a haladás ügyét szolgálta"? Egyetérthetünk-e azzal, hogy a szociáldemokrata párt nem folytathatott egy, a kormánnyal és a koalícióval egyaránt szembeforduló politikát, csatlakoznia kellett az uralkodó osztályok két, egymással szembenálló csoportjának valamelyikéhez, s így a darabont-kormánnyal való egyezkedést mint „kisebbik rosszat" kell felfogni? Vajon elegendő-e 1905-1906-ban a magyar úri parlament válságát látni — miként Horváth Zoltán teszi —,
