Századok – 1964

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011

MARXISTA TÖRTÉNETTUDOMÁNYUNK FEJLŐDÉSÉNEK PROBLÉMÁI 1031' megvalósításába; de alig jutottunk tovább annál, hogy (nem függetlenül az általános politika cikk-cakkjaitól) — hol a haladó hagyományok köre túl szélesre tárása, hol merev leszűkítése kritikai szempontjának adjunk nagyobb hangsúlyt. Holott történetírásunk fő hibája abban rejlett, hogy „nem raktuk helyükre" progresszív tradícióinkat, nem jelöltük ki valóban pártosan, ellentmondásaik teljes feltárásaival helyüket a történelmi fejlődésnek szükségszerűen a szocializmushoz, a kommunizmushoz vezető folyamatában. Ama körülmény következtében, hogy a marxista történetírás dogmatikus elhajlása maga is együttjárt nacionalista színezetű hibákkal, történettudományunk nem vált „immúnissá" a másik oldalról, a revizionizmus oldaláról jelentkező nacionalista fertőzéssel szemben sem. Ezen eszmei elbizonytalanodás jele volt például, amikor 1954 őszén marxista történészeknek egy nem is szűk köre már-már hajlamosnak mutatkozott arra, hogy elfogadja és a történészmunka fontos útmutatásává avassa az akkori Hazafias Népfront nyilatkozatának ama formuláját, amely szerint a magyar nép múltbeli fejlődésének is a nemzeti összefogás volt „egyik legdöntőbb hajtóereje"; elhajoljon egy olyan felfogás felé, amely a nemzeti összefogást az osztályharctól függetlenül és vele szembeállítva, szinte az egész magyar történelem fő rugójának minősítette. Dogmatikus torzulás és revizionista támadás ekképp sajátos módon — — vagy talán inkább egészen természetesen — éppen a nacionalista tendenciákban találkozott, keveredett, csomósodott össze, a történettudománynál még inkább a közgondolkodásban; éppen ez a kérdés vált a közvélemény jelentős részén eluralkodó eszmei zűrzavar csomópontjává, — „kedvező" feltételeket nyújtva arra, hogy e ponton keresztül feltörjön az „örökölt" s következetes ideológiai harcban le nem küzdött burzsoá nacionalizmus mindenféle árnyalata, egészen a nyílt fasiszta megnyilvánulásokig, — lehetőséget nyitva arra, hogy a belső és külső reakció éppen a „hazafiságot" állítsa szembe a szocializmussal, az internacionalizmussal, a Szovjetunióval, s ne riadjon vissza attól, hogy ismét a „nemzetietlenség", a „hazátlanság" vádját próbálja rásütni a kommunistákra, — miként ez az 1956. évi ellenforradalom idején történt. 4. Az ellenforradalom leverésével, a szocialista konszolidáció előrehaladásával egyidejűleg indult meg és haladt előre a Magyar Szocialista Munkáspárt harca az eszmei zűrzavar leküzdésére, az ellenséges, burzsoá ideológiai hatásoknak az emberek fejéből való kiszorítására, a marxizmus —leninizmus eszméinek torzításmentes propagálására, a szocialista társadalmi tudat szilárd alapokon nyugvó kifejlesztésére-megerősítésére. Ezt az ideológiai küzdelmet — amely a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa útmutatásainak a magyarországi konkrét viszonyokra való alkalmazását jelentette — fő irányában ugyanaz a kétfrontos harc jellemezte, mint pártunk általános politikáját. A párt ideológiai harca — а УП. és VILI. kongresszus alapvető dokumentumain kívül — az ideológiai és kulturális munkáról szóló speciális pártdokumentumokban is kifejezésre jutott, többek között „A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról" 1959-ben közrebocsátott tézisekben. A tézisek világosan kifejtették: az ellenséges ideológiák közül kiemelkedő szerepe van a nacionalizmusnak; a — különböző forrásokból táplálkozó és