Századok – 1964
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011
1032 PACH ZSIGMOND l'A Г. különböző alakokat öltő — nacionalizmus jelenti a fő veszélyt kulturális-ideológiai életünkben. A fentebb előadottak után nem szorul különösebb bizonygatásra, milyen messzemenően indokolt volt, hogy a történettudomány is bekapcsolódjék a nacionalizmus elleni eszmei küzdelembe, s mindenekelőtt saját házatáján söpörve, önkritikusan elemezze saját fejlődését és helyzetét, s felvegye a harcot a magában a történettudományban meglevő nacionalista maradványok ellen. Ennek az önkritikának, szemléletünk nacionalista csökevényei kritikus (egyben pozitív kifejtésre törekvő) és mélyreható elemzésének kezdeményezője, legaktívabb és legszenvedélyesebb szószólója a történettudomány területén Molnár Erik volt, — kezdve 1959 — 60-ban a XVI —XVIII. század magyar történelmét tárgyaló egyetemi tankönyv nacionalista jellegű hibáinak bírálatától, történetírásunk 15 éves fejlődéséről szóló beszámolójától s a nemzeti kérdésről tartott akadémiai előadásától, — folytatva a Történelmi Szemlében, az akadémiai Osztályközleményekben és más folyóiratokban megjelent tanulmányaival, előadásaival, egészen az Uj Irás-beli, nagy port felvert cikke szerteágazó vitájához írt zárószaváig, — sőt azon túl is. Voltak a vitában — persze csak egynéhányan —, akik régen meghaladott, eldöntött kérdések, poros, megcáfolt elméletek felmelegítését vetették Molnár Erik szemére. Ezekkel a vélekedésekkel távolról sem tudunk egyetérteni. Molnár Eriket új történelmi-politikai jelenségek, friss és mélyen megrázó élmények-tanulságok ösztönözték újabb elméleti-történeti vizsgálódásaira: az 1956 évi ellenforradalom átélése. Ez volt az az éppen nem poros, hanem rendkívül elevenen sajgó probléma, amely az osztályharc és a nemzeti kérdés viszonyának, a társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség kapcsolatának újbóli és széleskörű felvetését, mint kommunistának, mint marxista magyar történésznek, mintegy lelkiismereti költelességévé tette; ez vezette a haza- és nemzetfogalom történeti megjelenésének és alakulásának, osztálytartalma változásainak tanulmányozásához, ezzel összefüggésben történetszemléletünk nacionalista jellegű hibáinak elemzéséhez. A problémakomplexum kritikai vizsgálatában — számos jelentős szakkérdés felvetésén túl (az ideológiatörténettel, a nemzettudat kialakulásával kapcsolatos szempontjait az egyik hozzászóló méltán nevezte historiográfiai jelentőségűnek) — csakhamar (először talán történettudományunk 15 éves fejlődéséről szóló előadásában) egy általános politikai-ideológiai érdekű álláspontot, tételt is felvázolt, persze történettudományi vetületben. Azt, hogy a felszabadulás utáni történetírásunkban észlelhető nacionalista színezetek nemcsak, ill. nem egyszerűen a burzsoá múlt tudati maradványai, hanem e maradványok továbbélésének és virulenciájának a párt politikájának torzulásai is tápot adtak, — nemcsak az 1953-tól kezdve erősödő revizionista behatások, hanem már a fordulat éve után mindinkább kidomborodó szektásdogmatikus vonások; hogy tehát a nacionalizmus beütései nemcsak a jobboldali opportunizmusnak, hanem a szektariánizmusnak, a baloldali opportunizmusnak is lehetséges velejárói, s ekként „a dogmatizmus.. . nacionalista tendenciáival a revizionizmus felé hajlik el". E megállapításnak — amelyet kezdetben bizony erős fenntartással fogadtunk — mély igazsága azóta a történettudománynál sokkal átfogóbb és döntőbb szférákban világosodott meg, bizonyosodott be; maga az élet, a nemzetközi munkásmozgalom fejleményei igazolták, hogy a nacionalizmus ten-