Századok – 1964

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011

1030 PACH ZSIGMOND l'A Г. lyózták, az 1919 évi Magyar Tanácsköztársaság tudományos igényű kutatását pedig lényegében lehetetlenné tették. így a nemzeti harcok s 1848 bőven buzgó történetirodalma mellé nem sarjadt fel egy, azt terjedelmében akárcsak megközelítő és tudományos színvonalában — néhány értékes kivételtől eltekintve — hozzá felérő munkásmozgalomtörténeti irodalom; egész történettudományunk nem érzékeltette eléggé, inkább csak szólamszerűen hangoztatta, hogy a korábbi századoknak — osztálymeghatározottságuk korlátai között — haladó társadalmi osztályai, rétegei, egyéniségei fölé történetünknek utolsó századában hogyan magasodott fel az új osztály, a munkásosztály, harcokon és vereségeken, céltudatos nekilendüléseken és keservesen tévedő kerülőutakon keresztül, de a történeti szükségszerűség fehs mérésé vei, hogy — éppen osztálymeghatározottságának minden más osztályhoz képest gyökeresen eltérő volta révén — gyökeresen megváltoztassa a társadalom osztályviszonyait, és „önmagát a nemzet vezető osztályává" emelje, „bár semmi esetben sem burzsoá értelemben" (Kommunista Kiáltvány). Ama nagyhorderejű történelmi tanulság kimunkálása mellé — amelynek kimutatása a felszabadulást közvetlenül követően égető követelmény volt s ami persze a továbbiakban sem veszített időszerűségéből — : a munkásosztály, a haladó nemzeti tradíciók őrzője, örököse, letéteményese, folytatója, — a munkásosztály hazafiságának, nemzeti szerepének ábrázolása mellé nem nyomult fel elégséges súllyal s főként éles elvi tisztasággal ama nem kevésbé döntő tény marxista elméleti megvilágítása és történeti kifejtése, hogy a munkásosztály nemzeti és egyben — döntően — nemzetközi; hogy hazafisága a múlt haladó, demokratikus hagyományaiból is táplálkozik, de alapvetően saját, gyökeresen új társadalmi létfeltételeiből sarjad, — tehát új, más, magasabbrendű, szocialista hazafiság, amelynek elválaszthatatlan része a szocialista nemzetköziség. Történettudományunk egész oeuvre-je nem árasztotta, nem sugározta magából eléggé, hogy a munkásosztály, a párt nemcsak megbecsüli, ápolja és továbbviszi nemzeti hagyományainkat, hanem egyúttal bírálja és meghaladja azokat; hogy nemcsak szerves és közvetlen folytatásról, hanem gyökeresen újról, forradalmi ugrásról, új minőségről van szó. Nemcsak idézgettük az olyan kijelentéseket: „amiért hiába küzdöttek Rákóczi kurucai, Kossuth honvédéi, az 1919-es forradalom vöröskatonái, azoknak a céloknak az elérését most a történelem lehetővé tette", hanem az ilyen idézetek nyomában történészek magunk is utánafogalmaztuk: a Habsburg-ellenes függetlenségi küzdelmek történetünk ama fő vonalába tartoznak, „amely egyenesen elvezet mai küzdelmeinkhez és győzelmeinkhez". Minthogy elméleti tevékenységünkben, történetírói munkánkban nem tisztázódott szilárd marxista—leninista eszmeiséggel, elvi s egyben konkrét történeti dialektikával, a pártnak, a munkásosztálynak, a szocialista jelennek a múlthoz, a történelemhez, a nemzeti hagyományokhoz, a hazafias és haladó elődökhöz való viszonya, kapcsolata, pozíciója — e viszonynak a folytatás és elhatárolás, a folyamatos és a gyökeresen új ellentéteinek egységében jelentkező dialektikája, — történészeink számottevő részét (még ha őszintén törekedtek is marxista elméleti felkészültségük bővítésére s növekvő mértékben tanúsítottak érdeklődést teoretikus problémák iránt), sarkalatos kérdésekben elméleti elbizonytalanodás s ebből következően végletekben mozgás jellemezte (amint ezt az 1953 előtti, ill. 1953—56 közötti történészviták szembeszökően mutatták). Éreztük, tudtuk, hogy hibák csúsztak haladó nemzeti tradícióink ápolása — történetírásunk e fontos feladata — megoldásába, /