Századok – 1964

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011

1024 PACH ZSIGMOND l'A Г. téneti munkái gyökeres szakítást jelentettek az ellenforradalmi korszak történetfelfogásával szemben és hathatós eszközei voltak a közvélemény demokratikus át ne ve lésének. A hazafiság körül folyó harc tehát mintegy része volt a hazáért folyó harcnak; a hazafiság demokratikus tartalmának tudatosítása része az ország demokratikus átalakításának; a munkásosztály nemzeti szerepének kimutatása része annak a döntő feladatnak, hogy a párt a munkásosztályt az ország vezetésére felkészítse, s a társadalom dolgozó rétegeit-tömegeit a reakció ideológiai-politikai befolyása alól kiszabadítva, a munkásosztály hatókörébe vonja. A haza és nemzet „terepén" folyó ideológiai harc persze nem volt könnyű és nem volt mentes bizonyos veszélyektől sem. Szükségképpen együttjárt azzal, hogy a demokratikus átalakulás irányába álló, a munkásosztály, a párt vonzókörébe kerülő társadalmi rétegek, tömegek gondolkodása, tudata még korántsem szabadult meg a hosszú időn át reá zúdított nacionalista métely maradványaitól; hogy még nem csapódott élesen szét benne, hanem számos vonatkozásban összevegyült a demokratikus hazafiság és a reakciós nacionalizmus. Ezek szétválasztása, az előbbi teljes kiszorítása, a demokratikus hazafiság szocialista hazafisággá fejlesztése természetszerűen hosszú folyamat, s bekövetkeztét csak a későbbi évek fejleményeitől lehetett várni. Hogy a kommunisták feltétlenül szükségszerű, alapvetően helyes irányú eszmei-nevelő munkája ez időben milyen következteességgel szolgálta ezt a folyamatot; hogy az ideológiai tevékenység területén is megjelentek-e már a későbbi hibák csírái, erre a kérdésre a felszabadulás utáni évek részletes ideológiatörténeti kutatása hivatott választ adni. Annyit azonban már most is el lehet mondani: az a tény, hogy a felszabadulást közvetlenül követő években szinte tudatosabban, határozottabban vállaltuk 1848 hagyományát, mint ahogyan magunkénak vallottuk 1919 örökségét; hogy inkább csak hallgattunk az első magyar proletárdiktatúráról, semmint méltattuk volna, inkább csak hibáiról beszéltünk (mint amelyeket a párt ez alkalommal nem fog elkövetni), semmint korszakos érdeméről; hogy a Magyar Tanácsköztársaságnak, történetileg tekintve,, inkább csak nemzeti jellegét emlegettük, a győzelmes északi hadjáratot (szembeállítva a magyar uralkodó osztályok hazaáruló szerepével 1918 —19-ben); hogy tehát hasonlíthatatlanul többet beszéltünk nemzeti tradícióinkról, mint legnagyobb internacionalista (s egyben nemzeti) forradalmi hagyományunkról, — ez a tény (bármiféle megfontolásból vagy kényszerűségből eredt is) a párt eszmei küzdelmének hatékonyságát, a nacionalizmus elleni harcot nem erősítette, hanem gyengítette. Hiszen a munkásosztály, a munkásmozgalom megjelenése óta éppen az internacionalizmus kérdése ,a vízválasztó, a legfőbb katalizátor a reakciós és a haladó nemzeti ideológia között. Az alapvetően helyes irányban elinduló és kedvező hatást kiváltó marxista történetírás így kezdettől fogva bizonyos problémák, veszélyek csíráit is magában rejtette. Ezek nemcsak az 1919 évi proletárforradalommal, hanem történetünk korábbi, az 1848—49 évi polgári forradalmat megelőző korszakaival kapcsolatban is felmerültek. Múltunk utolsó századainak ama széles ívelésű szemlélete, amely szerint „az idegen és magyar gazdasági érdekek közt feszülő alapvető ellentét 400 éves függetlenségi küzdelemnek vált forrásává", így „Magyarország történetének utolsó 400 esztendejét a német elnyomatás, az Ausztriától való függés elleni küzdelem töltötte ki", amely küzdelem „egy-