Századok – 1964

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011

1020 PACH ZSIGMOND l'A Г. amaz évszázados folyamatnak, amely az ipari fejlődéssel, a városi polgárság fejlődésével szemben a mezőgazdasági árutermelést s az ebben tevékenykedő nemesi földbirtokos osztályt, a földesurak saját kezelésű majorsági gazdálkodását tolta a gazdasági fejlődés előterébe. A városi polgárosodás gyengeségének az egész fejlődésre káros voltát persze hangsúlyoztuk; azonban dogmatikusan kapcsolódva Révai József — a XVI—XVIII. századi magyarországi fejlődésmenet fő vonásait marxista módon először felvázoló — koncepciójának ama mozzanatához, amely szerint a kapitalizmus normális útjának elcsenevészesedéséért Kelet-Európa országai a nemesi árutermeléssel „kárpótolják magukat", — a földesurak piaci tevékenységének fejlődését, a majorsági gazdálkodás előrehaladását valóban „kárpótlásnak" tekintettük, — az árutermelés fejlődése olyan útjának, amely ha ellentmondásosan is, de közvetlenül elvezet a tőkés viszonyok keletkezéséhez, az eredeti tőkefelhalmozáshoz, beletorkollik a kapitalizmus előtörténetébe. Időbe tellett, amíg kezdtünk felszabadulni a földesúri gazdaság allodiális fejlődésének igézetéből, kezdtünk méltó figyelmet szentelni (a szóbanforgó korszakban is) a mezőgazdasági árutermelés fejlődése másik tendenciájának, a paraszti árutermelés tendenciájának (helyesebben „első", a korábbi fejlődésmenetet folytató irányzatának), a két tendencia küzdelmének, a földesúri irányzat felülkerekedésének. Időbe tellett, amíg felismertük és meggyőzően bizonyítottuk, hogy a földesúri piactevékenység és majorkodás ugyan maga is az árukereskedelem és árutermelés bizonyos fokú előrehaladását jelentette, de annak olyan útját-fajtáját, amely egyre inkább felülkerekedve, keresztezteakadályozta a városi-polgári fejlődést csakúgy, mint parasztságunk kistulajdonosi-polgári fejlődésének (XV. századi agrárviszonyainkban már világosan kirajzolódó s a XVI. században még sok helyt tért nyerő) irányzatát; ezzel — átmeneti „kétarcúság" után — végül is hátráltatta, visszavetette a tőkés viszonyok keletkezését, bontakozását. Szorosan kapcsolódik ehhez a másik mozzanat. Minthogy a földesúri árutermelés és kereskedelem XVI—XVII. századi fejlődésének vonalát — metafizikusán, önmagában vizsgálva — fő tartalmát illetően a haladás irányába mutatónak értékeltük, s nem vettük figyelembe ennek az egész gazdasági és társadalmi fejlődést illetően alapvetően retrográd, visszahúzó (s végső soron saját magát is korlátozó) jellegét, — a hozzá szervesen kapcsolódó „második Leibeigenschaft" rendszerében az osztályoknak a tőkésedés szempontjából szerfelett kedvezőtlen helyzetét és erőviszonyait, — akarva-akaratlan oda jutottunk, hogy városi-polgári fejlődésünk gyengeségének, a korábbi mennyiségi különbséghez képest immár minőségivé váló elmaradásunknak XVI— xvm. századi fő okát ne a feudáhs rend „kései kiadásának" béklyózó hatásában, hanem a Habsburg-udvar diszkriminatív gazdaságpolitikájának túlhangsúlyozásával, Bécs gyarmatosító törekvéseiben lássuk, már jóval a XVIH. század közepe, a bécsi merkantilista politika kibontakozása előtti időben is. így a Szekfűéhez hasonló egyoldalúság veszélye fenyegetett, csak immár változott előjellel: a török hódítás negatívumának kizárólagossága helyett a Habsburg-gyarmatosítás negatívumának mértéktelen előtérbe tolása, a tőkés viszonyok kialakulása magyarországi fő akadályaként. Hogy történettudományunk e problémakörben már lényegileg megszabadult a fentebb jelzett, dogmatikus jellegű hibáktól; hogy a magyarországi fejlődés elkanyarodásának fő vonásait (legalábbis ami az agrárviszonyokat illeti) a nemzetközi összehasonlítás módszereivel felvázolta; hogy a XVI—XVH.